Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 547 meggyőzés és a diplomáciai retorika. Ez utóbbinak nem a brit államférfiak voltak a címzettjei, akik Bismarck szerint az utóbbi évek francia szimpátiájában nőttek fel, hanem az egészséges ítélőképességgel bíró angol népesség. Bernstorff, a londoni német nagykövet utasítás kapott arra, hogy a békekötéssel kapcsolatos német szempontokat az angol sajtóban érvényre juttassa. A brit újságolvasók ennek megfelelően tudomást szerezhettek arról, hogy Franciaország kétszáz éve szüntelenül hódító háborúkat folytat Németország ellen, hogy ez az agresszió a francia nemzeti karakterből fakad, hogy a Franciaországgal szembeni kímélet a mostani győztes háború után célszerűtlen, és a jövőre nézve egyedül Franciaország meggyengítése nyújthat biztosítékot.10 7 Az európai egyensúly eszméjét respektáló angol polgárok arról is olvashattak, hogy Németországnak nem áll érdekében Franciaország másodrangú hatalommá történő degradálása.10 8 Bármennyire is rossz véleménnyel volt azonban Bismarck az angol államférfiakról, a békekötéssel kapcsolatos német álláspontot és azok indoklását a külképviseletekhez küldött körirat formájában azért tudomásukra hozta.10 9 A diplomáciai retorikát Bismarck Oroszországgal szemben is bőven alkalmazta. Angliától eltérően itt persze nem a közvéleményt, hanem a döntésre hivatottakat akarta érveivel jobb belátásra bírni. Nem annyira Gorcsakovot, aki iránt alig leplezett gyanúval élt, hanem magát a cárt, a konzervatív szolidaritás legfőbb letéteményesét. Argumentumait is ennek megfelelően hangszerelte, és csaknem minden üzenetében a konzervatív szolidaritás, és a forradalmi-republikánus-szocialista veszély volt a vezérmotívum. Reußnak, a pétervári követnek és Heléna nagyhercegnőnek, a württembergi dinasztia Oroszországba férjezett tagjának arról kellett meggyőznie a cárt, hogy a francia respublika forradalmi erjedéssel fenyegeti egész Európát,110 hogy Ausztriában megerősödnek a liberális és lengyelbarát tendenciák,11 1 és ami a legfontosabb: a Németországra erőltetett kedvezőtlen béke ellenhatásaként feltámadnak és ellenőrizhetetlenné válnak a nemzeti és forradalmi tendenciák.11 2 Ezt a tételt sarkítottabban is megfogalmazta, azt jósolva, hogy a kedvezőtlen béke Németországban a köztársaság és a szocializmus számára nyitja meg az utat.11 3 Meglehetősen nehéz értelmezni ezt az argumentációt, tudva, hogy Bismarck az ötvenes években azzal kezdte politikai pályáját, hogy a konzervatív szolidaritást, mint az államközi kapcsolatok szabályozó elemét határozottan elvetette.11 4 A választ egy ugyanekkor keletkezett másik Bismarck-megnyilatkozás adja meg. Amikor Granville angol külügyminiszter azzal ösztönözte őt a Jules Favre-ral való tárgyalásokra, hogy a vörös republikánusokkal még nehezebb lesz egyetértésre jutnia, kurtán-furcsán azt válaszolta, hogy neki teljesen mindegy, hogy Napóleon, a fehér, vagy a vörös republikánusok kormányozzák Franciaországot.115 Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a későbbiekben a különféle restaurációs kísérletekkel szemben a köztársaságiakat támogatta, akkor azt kell gondolnunk, hogy az egész forradalmi-republikánus argumentáció külső fogyasztásra szánt árucikk volt csupán, anélkül, hogy a szövetségi kancellár ezeket a szempontokat egy percig is komolyan vette volna. Bismarck az ideológiai meggyőzéssel együtt az államközi kapcsolatok érdemi vonatkozásaira is figyelmet fordított. Itt is fellelhetők persze az agitációs színezetű gesztuspolitika bizonyos elemei. A szövetségi kancellár szeptember elején azt üzente Pétervárra, hogy Oroszországgal, de csak vele, kész a német békefeltételeket egyeztetni.11 6 Tisztában volt persze azzal, hogy csak a valamit-valamiért elvének alkalma-
