Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
546 DIÓSZEGI ISTVÁN pétervári német követtel beszélve, óvott a délnémet államok csatlakozásától és a német császárság létrehozásától." A Golos c. lap köntörfalazás nélkül megírta, hogy Poroszország további erősödése nem egyezik az orosz érdekekkel, és az önfenntartás ösztöne Oroszország számára kizárja annak eltűrését, hogy egész Németország egyetlen uralkodó jogara alatt egyesüljön.10 0 És mindez nem maradt elvont beszélgetések tárgya: az orosz diplomácia kifejezésre juttatta, hogy a német-francia háború következményeinek rendezése céljából nemzetközi kongresszus összehívását kívánja.10 1 A szövetségi kancellár a különböző helyekről beérkező információk nélkül is teljes mértékben tisztában volt a Németországot fenyegető veszélyekkel. Azt is tudta, hogy mindenféle diplomáciai intervenció leghatékonyabb ellenszere a háború mielőbbi befejezése. Minden kínálkozó alkalmat megragadott ezért, hogy a hadműveletek gyors lezárását előmozdítsa, de maga is formálni igyekezett a körülményeket. Még a francia hadsereg sedani kapitulációja előtt, de már a jelentős német katonai sikerek után, szövetségi ajánlatot tett az olasz királynak, abban a reményben, hogy egy délen végrehajtott olasz diverzió meggyorsíthatja a békekötést.10 2 A francia hadsereg sedani fegyverszüneti kérelmét rögtön a békeszerződés megkötésére akarta kihasználni, és csalódottan vette tudomásul, hogy miután maga III. Napóleon is fogságba esett, csupán a kapitulációs okmány aláírására kerülhetett sor. Mindamellett nem adta fel a reményt, hogy a császárság híveivel mégis megállapodásra léphet, ezért intenzív kapcsolatot tartott fenn a Metzbe zárt Bazaine tábornokkal, és Eugénie császárnéval, III. Napóleon Londonba menekült nejével.103 A gyors békekötés feltételeinek megteremtése érdekében attól sem tartózkodott, hogy direkt katonai ügyekbe avatkozzon. Kifogásolta a Párizs bombázásával kapcsolatos előkészületek lassúságát, és a francia főváros ágyúzásának mielőbbi megkezdését sürgette.10 4 Moltkéval szemben, aki nem sok megértést mutatott a politika szempontjai iránt, ennek a kívánságnak a teljesítésére nem sok esély volt, és csak tovább növekedett a politikai és katonai vezetés közötti, amúgyis meglévő feszültség. — Mindent összevéve: a gyors békekötésre nem mutatkozott lehetőség, így a szövetségi kancellár számára nem maradt más megoldás, mint az, hogy a háború elhúzódását tudomásul véve, a külhatalmak diplomáciai beavatkozásának elhárítására összpontosítsa erőfeszítéseit. A szövetségi kancellár a brit kormánnyal szemben változatlanul nagyobb bizalmatlansággal viseltetett, mint amilyenre az rászolgált. Úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben sem a Belgiummal kapcsolatos francia annexiós tervek leleplezésének kedvező angliai fogadtatása, sem pedig brit diplomácia poroszbarát bécsi közbenjárása nem hatott rá megnyugtatólag. Továbbra is tartotta magát a már július folyamán megfogalmazott véleményhez, hogy Anglia, saját közel-keleti érdekeire való tekintettel a krími koalíció fenntartását óhajtja, és kész arra, hogy elégtelen és tarthatatlan békét kényszerítsen Németországra. A bizalmatlanság mélységére vall, hogy Bismarck még az Angliával való szakítás lehetőségét is számításba vette.10 5 A feltételezett brit törekvésekkel szemben a szövetségi kancellár egyszer már kijátszotta a belgiumi ütőkártyát, és amikor alkalom kínálkozott rá, újra figyelmeztette az angol külügyminisztert, hogy a franciákban változatlanul meg van az annexiós szándék.106 Mindamellett be kellett látnia, hogy hiányzik a viszonosságon alapuló német-angol érdekközösség. Miután a kedvezőtlen brit magatartás megváltoztatása fejében nem tudott megfelelő viszontszolgáltatást nyújtani, maradt a kevésbé hatékony eszköz: a
