Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 545 zat és a sedani győzelem, de a francia haderő egésze korántsem volt megverve. Metz, Strassburg és Párizs bástyái mögött és a tucatnyi kisebb erődítményben több százezer francia katona tartotta még kézben a fegyvert, és a körülzárt várak őrzése jószerivel az egész német haderőt lekötötte. A franciáknak nem volt ugyan esélyük a győzelemre, de szeptember közepétől a német véderő tulajdonképpen stratégiai defenzívába szorult, és nem tudott többé átütő sikert elérni.95 Az erődítmények ostroma végkifejletét tekintve bizonytalan volt, és oly sok áldozatot követelt volna, hogy ettől a megoldástól Moltke is visszariadt. Már csak azért is, mert az eddigi veszteségek pótlása oly lassan haladt, hogy a német hadsereg nem tudta megtartani a támadó hadművelethez szükséges erőfölényét. Nem maradt már megoldás, mint kivárni, hogy az utánpótlástól megfosztott és tartalékaikat felélő erődítmények önként megadják magukat. A kiéheztetés viszont hosszú hetekig, sőt hónapokig eltarthatott, és a háború eredményes befejezése beláthatatlan messzeségbe került. A katonai patthelyzetből a politikai megoldás nyithatott volna kiutat, és erre kínálkozott is lehetőség. A szeptember 4-én Párizsban hatalomra került köztársasági kormány kinyilvánította, hogy Franciaország nem áll többé a német egyesítés útjába és kész a méltányos, azaz a status quo alapján megkötendő békére. Jules Favre külügyminiszter ajánlata azonban elfogadhatatlan volt Bismarck számára. Nemcsak azért, mert ő is az annexió rögeszmés híve lett, hanem mert ilyen békét, a német nemzeti közvéleményre való tekintettel, nem köthetett. Megmutatkozott, hogy a felkorbácsolt nacionalizmus nemcsak lendületet ad a külpolitikának, de annak irányát is megszabja. Korrekcióval még egy Bismarck-méretú államférfi sem próbálkozhatott. A háború elhúzódása miatt viszont szembe kellett nézni azzal a lehetőséggel, aminek a veszélye már 1866-ban is fennállott, hogy a változtatásoktól érintett európai hatalmak felemelik szavukat Franciaország érdekében, és megfosztják Németországot a győzelem jogosnak vélt gyümölcsétől. Hogy ilyen szándék valóban létezett, arról a fentebbiekben már szó esett. A Monarchia arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy a német győzelem hátrányos következményeit elhárítandó, mind a Franciaország rovására történő területgyarapodást, mind a délnémet államok csatlakozását megakadályozza. Hasonló tendenciák, mint már ugyancsak utaltunk rá, az angol és az orosz külpolitikában jelentkeztek, és ezek szolgáltatták az osztrák-magyar törekvések nemzetközi hátterét. Az angol közvélemény és a kormány a háború első szakaszában ugyan a németekkel rokonszenvezett, de a nagyarányú német győzelmek, és különösképp a német annexiós szándék mutatkozása miatt augusztus közepétől, szeptember elejétől a fordulat körvonalai rajzolódtak ki. Gladstone miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy a tervezett annexió valamennyi európai hatalmat érint, Goschen, a későbbi tengerészeti miniszter pedig morális hadjáratot akart indítani a bismarcki mentalitás ellen.96 A diplomáciai interveniálás terve szeptember végén az angol minisztertanács elé került, és jóllehet a beavatkozás gondolatát elvetették, az állásfoglalás, ahogy Granville külügyminiszter a londoni német nagykövettel közölte, korántsem jelentette azt, hogy az angol kormány egyetértene a német békefeltételekkel.97 Az orosz külpolitika irányítóinak körében, a sajtóról nem is beszélve, még erőteljesebben kifejezésre jutott a rosszallás. A cár augusztus közepén úgy nyilatkozott a pétervári osztrák-magyar követ előtt, hogy Elzász-Lotaringia német annektálása nem jöhet szóba,9 8 Gorcsakov pedig, a
