Századok – 1994

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517

544 DIÓSZEGI ISTVÁN Franciaország újabb támadó fellépése mindenképpen esedékes, és Németország szempontjából az a kívánatos, hogy a jövendő összecsapásban a nyugati szomszéd minél kisebb hadipotenciállal rendelkezzék. A kívánatos állapot úgy érhető el, ha a túlságosan erős Franciaországot területileg megcsonkítják. Nem egyszerűen a katonai biztonság szempontja volt ez, bár Strassburg és Metz erődítményeinek birtoka is benne foglaltatott, hanem a politikai biztonságé, amely azt írta elő, hogy ha már az ellenséget nem lehet baráttá változtatni, legalább azt kell elérni, hogy ártalmatlan legyen.94

Ez a közelítés mind a biztonságpolitika általános követelményeinek, mind pedig a német államérdeket szem előtt tartó bismarcki észjárásnak és politikai gyakorlatnak megfelelt. Az európai egyensúly követelményeivel való érvelés rokonságban van a német biztonsági argumentációval, de úgy gondoljuk, hogy csak arra szolgált, hogy a német területszerzést a hatalmak előtt elfogadható színben tüntesse fel. A francia túlhatalom hangsúlyozása német vonatkozásban sem állta meg igazán a helyét, hiszen már az Északnémet Szövetség azonos hatalmi szintre került Franciaországgal, a francia tartományokat is magáénak mondó egyesített Németország pedig jóval erősebb volt annál. Ha valami veszélyt jelenthetett az európai egyensúlyra nézve, akkor az éppen a túlságosan nagyranövelt Németország lehetett, és ezzel alighanem Bismarck is teljes mértékben tisztában volt. így az európai egyensúlyt követelményeivel való érvelés már akkor sántított az egyik lábára. A későbbi fejlemények megmutatták, hogy az argumentáció alapjában véve hamis volt. Az európai hatalmi rendszer az egységes Németország létrejötte következtében megoldhatatlan dilemma elé került. Az egyesített Németország túlságosan nagy és erős volt ahhoz, hogy beleilleszkedjék ebbe a hatalmi rendszerbe, de nem volt elég erős ahhoz, hogy az Egyesült Államoknak az amerikai földrészen alkalmazott gyakorlatát követve, az európai viszonyokat a maga képére formálja. A dilemmának két világháború lett a következménye, és a német kérdés tulajdonképpen csak akkor számított megoldottnak, amikor Németországot a második világháború után kettéosztották, és ezáltal alkalmassá tették arra, hogy beilleszkedjék a nyugat-európai hatalmi rendszerbe. A jövő nagy kérdése, hogy a német újraegyesítés nem teremti-e újjá a hét évtizeden át megoldhatatlannak bizonyult dilemmát. Az „európai Bismarck" mindenesetre egy sajátos időszak produktumának tekinthető, és korántsem biztos, hogy az aktuálpolitikai változásokra érzékeny német történetírásnak ez lesz az utolsó szava a hosszú történetet maga mögött tudó Bismarck-interpretációban. Az annexiót megcélzó német háborús program esélyeinek mérlegelésére áttérve előre kell bocsátani, hogy annak belső feltételei jóval kedvezőbbek voltak, mint a legutóbbi háború alkalmával. A német nemzeti közvélemény 1866-ban magát a háborút sem helyeselte, Königgrätz után pedig súlyos konfliktus támadt a rögtöni fegyvernyugvásra törekvő porosz miniszterelnök, valamint az ellenfelet porig alázni akaró vezérkar és az utóbbit támogató uralkodó között. Most a közvélemény kezdettől támogatta a nemzetinek nyilvánított háborút, hangosan követelte Elzász-Lotaringia annektálását, és ugyanerre törekedett a vezérkar, az uralkodó és a szövetségi kancellár. A célkitűzés elérésének katonai feltételei azonban kedvezőtlenebbül alakultak, mint 1866 nyarán. Akkor egyetlen csatában megsemmisült az egész északi osztrák hadsereg, az olasz fronton győztes déliek megérkezéséhez pedig nem fűzhetett igazán reményt a bécsi hadvezetés. Most ott volt ugyan az augusztusi sikersoro-