Századok – 1994

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517

BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 535 érkezett hír semmi hatást nem váltott ki Bécsben, az a híresztelés viszont, hogy a trónörököst negyvenezer emberrel fogságba ejtették, az egész városban elterjed. A Pesti Napló hírmagyarázója is úgy hitte, hogy a weissenburgi ütközet a francia fősereg működésére semmi befolyást nem gyakorolt. Csak bizonyos idő eltelte után oszlottak el a hiedelmek, és alakultak ki az új helyzettel, mint realitással számoló vélemények. Az osztrák-német lakosság, és főként a liberális párt állásfoglalásában már a Hohenzollern-krízis idején is a német nemzeti ügy iránti odaadás dominált. A korábbi fenntartások most teljesen háttérbe szorultak, és a német hadisikerek láttán teljessé vált az áthangolódás. Az osztrák sajtó szinten refrénszerűen visszhangozta a német nemzeti liberálisok két vezérgondolatát: az annexiót és az egységet. A győztesnek joga van arra, írták, hogy a békét diktálhassa, és arra is, hogy a jövendő biztonsági követelményeit szem előtt tartva, ne respektálja a francia területi integritást. Időszerűtlennek nyilvánították a prágai béke azon cikkelyét, amely a délnémet államok függetlenségét garantálta, és nem vélték elfogadhatónak, hogy a bécsi külpolitika, a nemzetközi jog állásai mögé sáncolva magát, akadályokat emeljen a német egyesülés útjába. A sajátos osztrák érdekeket is úgy fogalmazták meg, hogy abból kiütközött az össznémet ügy iránti odaadás. A Monarchia és Németország szoros baráti együttműködését a jövőre nézve azért tartották kívánatosnak, mert úgy vélték, hogy különben Németország ereje továbbra is az orosz jóakarat függvénye marad. A magyar nyilatkozásokban nincs nyoma ennek a lelkesedésnek. Ellenkezőleg: a politikai közvéleményt a jövendő porosz túlhatalom miatti aggodalom töltötte el. Féltek ettől a hegemóniától először is annak belpolitikai tartalma miatt. A bismarckizmust változatlanul az aniiliberalizmus megtestesülésének tekintették, és úgy tartották, hogy Poroszország legbensőbb természete szerint erőszakos, túlkapó, illiberális, sőt visszafelé haladó. A külpolitikai félelmek még súlyosabban estek latba: a riadt jövőbelátás a délnémet államok, sőt Német-Ausztria annektálását feltételezte. Mindehhez még hozzájött a régi magyar fóbia: az, hogy a porosz politika édes testvére az orosz politikának, vagyis a porosz hegemónia az orosz terjeszkedés szálláscsinálójává válik. A Poroszország iránti averzióból következett, hogy Franciaországot változatlanul jelentős befolyással rendelkező hatalomnak szerették volna tudni, amely továbbra is ellensúlyozni képes a porosz és az orosz túlhatalmat. Ezért váltott ki Pesten határozott rosszallást Elzász-Lotaringia tervezett német annektálása, és minden olyan törekvés, amely Franciaország hatalmi állásának meggyengítésére irányult. A liberális rokonszenv, a köztársaság iránti szimpátia csak tovább erősítette a külpolitikai megfontolásokból táplálkozó franciabarátságot. A döntésre hivatott államférfiak előtt augusztus első napjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy az г külpolitikai irányvétel, amely Franciaország várható győzelméhez kapcsolta a Monarchia lehetséges aktivitását, elveszítette aktualitását. Arra viszont, hogy tudomásul vegyék a nem várt fejleményeket, és a győztes és megnagyobbodó Németországot tekintsék a jövőben a külpolitika viszonyítási alapjának, sem lelkileg, sem politikai tekintetben nem voltak felkészülve. A mértékadó tényezők közül Albrecht főherceg, a hadsereg főfelügyelője és Kuhn közös hadügyminiszter elvakult poroszellenes volt, az uralkodó még mindig a német császári korona visszaszerzéséről ábrándozott, Potocki osztrák miniszterelnök és Lónyai közös pénzügyminiszter jobban félt Poroszországtól, mint Oroszországtól, Andrássy magyar miniszterelnök