Századok – 1994

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517

536 DIÓSZEGI ISTVÁN érzékelte ugyan a változások horderejét, de még nem tisztázta saját nézeteit, Beust közös külügyminiszternek pedig egész múltját kellett volna megtagadnia ahhoz, hogy szembenézzen a változtatások szükségességével. Az osztrák-német népességet leszámítva, a Monarchia nemzeteinek hangulata sem volt olyan, amely késztetést adott volna a külpolitika gyökeres fordulatához. A nemzetközi életből meg éppen ellentétes impulzusok érkeztek. Számos jel mutatott arra, hogy Londonban és Pétervárott aggodalmaskodnak a várható nagyarányú német győzelem miatt, és méltányos békét kieszközlő kollektív nagyhatalmi fellépést kezdeményeznek. A változott körülményekhez igazodó új külpolitikai irányvétel kialakítására az 1870. augusztus 22-én tartott közös minisztertanács vállalkozott. A programot előterjesztő Beust, eddigi nézeteinek és reményeinek megfelelően abban látta a feladatot, hogy a Monarchiát a porosz sikerek következményeitől megóvják. A porosz sikerek következményeit elhárító politikának Beust értelmezése szerint csak az lehetett a tartalma, hogy eléljék: Franciaország a legkisebb veszteséggel, az Északnémet Szövetség pedig lehetőség szerint a legkisebb gyarapodással kerüljön ki a háborúból. A változatlanul poroszellenes irányvonalnak a közös külügyminiszter véleménye szerűit részint Franciaország várható regenerálódása, részint Anglia és Oroszország poroszellenes hajlandósága adott posszibilitást. Különösen ez utóbbi vonatkozás, mert Chotek pétervári osztrák-magyar követ a napokban azzal a biztató hírrel érkezett haza, hogy Oroszország az európai egyensúlyt szem előtt tartó békét akar, nem járul hozzá a mértéktelen német követelésekhez, és a Monarchiával való, minden vonatkozásra kiterjedő együttműködést óhajt. A tanácskozás részvevői alapjában véve mind a célkitűzéssel, mind a cél elérését szolgáló eszközök használatával egyetértettek. Az Oroszországgal való együttműködés tekintetében csupán Andrássy fogalmazott meg elvi és gyakorlati fenntartásokat, de ő is elismerte az osztrák-magyar-orosz kooperáció vitathatatlan előnyeit. A közös minisztertanács ez alkalommal csupán a nézetek egyeztetésének fóruma volt, és a végeredményt, a július 18-i esettől eltérően, nem foglalták határozatba. Határozat nélkül is nyilvánvaló volt azonban, hogy a poroszellenes irányvonal fenntartása tekintetében teljes a konszenzus. A porosz sikerek következményeinek elhárítása diplomáciai és katonai eszközökkel történhetett. Ez utóbbi persze nem fegyveres fellépéssel, ennek feltételei most rosszabbak voltak, mint a háború megindulásakor, hanem a további fokozott készenléttel. Az osztrák-magyar fegyveres készenlét azonban Oroszországban most sem talált megértésre, és miután a leszerelésre vonatkozó orosz kérést Bécsben elutasították, az osztrák-magyar-orosz diplomáciai együttműködés esélyei is megromlottak. A semlegesek ligája viszont, amit Londonból ajánlottak, olyan amorf és tartalmatlan formáció volt, hogy azzal a németeket nem lehetett jobb belátásra bírni. A franciák érdekében tett osztrák-magyar lépések így tulajdonképpen kezdettől egyéni, és éppen ezért mérsékelt hatású kezdeményezésekre korlátozódtak. Ezek közül augusztus folyamán az állt előtérben, hogy ismételten jószándékukról és segítőkészségükről biztosíthatták a franciákat. Sedan után már konkrét lépésekre is sor került: a francia fegyverszüneti kérelmet, amely a területi integritás megőrzését előfeltételezte, az osztrák-magyar diplomácia továbbította a német főhadiszállásra. Amikor Thiers, a francia nemzeti védelem kormányának vezetője európai körútja során Bécsbe érkezett, Beust és Andrássy egyaránt biztosította segítőkész együtt-