Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
500 SOMOGYI ÉVA mellett (ti. parlamenti támogatás nélkül) is vállalkozna kezdeményező politikára ... de én semmiképpen."22 3 1886 őszén már tudni lehetett, hogy a bolgár fejlemények nem orosz ösztönzésre történtek, hanem éppen ellenkezőleg, azok a bolgár önállósodás megnyilvánulásai voltak, amit az oroszok rossz néven vettek. Akkor Magyarországon és így a magyar delegációban is általános lett a felfogás, hogy nem lehet tétlenül nézni Oroszország esetleges erőszakos fellépését Bulgária ellen. 1886 novemberében Kálnoky szokatlan és meglepő lépésre szánta el magát; látványosan ismerte el a delegáció külpolitikai kompetenciáját. A delegáció külügyi bizottságát használta fel arra, hogy ott elmondott expozéjában adja a hazai és a nemzetközi közvélemény tudtára a Monarchia külpolitikai irányának érdemi módosulását: az aktív fellépést Oroszország balkáni aspirációi ellen. A diplomáciatörténeti irodalomból tudható, hogy ezt a változást Kálnoky a kulisszák mögött gondosan előkészítette, de minthogy a külvilág erről nem tudott, s minthogy a delegációt használta fel a külpolitikai irányváltás publikálására, így annak szerepét bizonyos értelemben felértékelte.224 Igaz ugyan, hogy a delegációs ülésszak előtt azt magyarázta a német nagykövetnek, hogy a delegáció nem olyan veszélyes, mint ahogy kívülről látszik. „A kormányt kérdőre vonja, gyakran nagyon indiszkrét formában, és annak választ kell adnia, mégpedig sokkal részletesebbet, mint az más alkotmányos országokban szokás. De ezzel aztán megnyugszik a parlament, a kormány pedig azt csinál, ami neki tetszik."22 5 Ugyanebben az időben a bécsi magyar hivatalnok, a közös pénzügyminisztérium osztályfőnöke Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminiszter személyes jóbarátja azt is kétségbe vonta, hogy a delegációban elmondott interpellációk oly nagyon indiszkrétek, a részletekre kiterjedők lettek volna: „Ha a t. utókor majd olvasni fogja a delegációk tárgyalásait, valami komoly ellenőrző testületet ne gondoljon a két delegáció fogalma alatt. Taposómalom az, melyben az őrlő legények szerepét vivő delegátusok mindig megkérdik: ugyan miről interpellálják a kegyelmes urat. Ezt rendszerint magától az excellenciástól kérdik. Szakértelem, ügybuzgóság, komoly ellenőrzés távol állanak a jó uraktól: Vanitatum vanitas az egész. A tónus finomabb, mert udvari szaga van a közös minisztériumnak, s ha az illető miniszterek tudnak viselkedni, zsebükben van a kormánypárt és az ellenzék."226 Goluchowski úgy tett, mintha a delegációkat igazi parlamentnek tekintené. Legalábbis abban a vonatkozásban, hogy a politikus és a szónok becsvágyát vitte az arénába. A delegátusok azonban nem nagyon tudták, mit kezdjenek a nagy gesztusokkal kísért politikai előadásokkal, nem voltak hozzászokva az ilyesmihez. Inkább csodálkozással, mint megértéssel fogadták a minisztert.22 7 Goluchowskinak çgyébként is nehéz volt a helyzete. A századforduló éveiben jelentkeztek a dualizmus válságának félreérthetetlen jelei a birodalom mindkét felében. A külügyminiszter igyekezett a problémákat a teoretikus közjogi vitákat megkerülve kulisszák mögötti személyes tárgyalásokkal, napi alkuval megoldani. Hivatala 12 esztendeje alatt a közös minisztertanácsig alig jutottak el az akkor már nyomasztó belső bajok: a Badeni-féle nyelvtörvény kapcsán kibontakozó osztrák válság, vagy a magyar katonai követelések, a két ország egymással való gazdasági konfliktusai. Kerülte volna az
