Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
498 SOMOGYI ÉVA Auersperg herceg osztrák miniszterelnökkel. Kioktatja osztrák kollégáját: az a feladata, hogy hasson a képviselőtestületekre; sokat, mindent elérhet, ha van bátorsága. Auersperg a császár elnöklete alatt tartott minisztertanácson ijedten védekezik: az akció politikai tartalmát nem is tudja megítélni, ő csak a várható belső ellenállásra akart figyelmeztetni.21 0 1878. március 20-án kezdődik a delegációs vita a közös kormány által kért 60 milliós rendkívüli hitelről, s különösen a Reichsrat-delegáció szokatlanul ellenséges Andrássyval szemben. Nagyon kevesen hiszik el azt, hogy Andrássy valóban el akarja kerülni az annexiót, és még kevésbé, amiről meggyőzni igyekszik őket, hogy a delegációkban segítőt, tanácsadót lát. A képviselők pontosan tudták, milyen szerepet tulajdonít Andrássy nekik, s azt is, hogy a Monarchia politikai és katonai vezetése igenis annexióra gondol. A közös kormány kívánságát, hogy ti. szükség esetén a két országos kormány hozzájárulása mellett 60 milliót igénybe vehessen, a delegáció 40:20 arányban elfogadja ugyan,211 de a delegáció állásfoglalása aligha tekinthető a külügyminiszter győzelmének, s különösen nem politikai koncepciója támogatásának. Miután Andrássy a berlini kongresszuson felhatalmazást kap Bosznia-Hercegovina okkupálására, s annak végrehajtása a vártnál súlyosabb áldozatokat kíván, Lajtán innen és túl rendkívül heves támadás indul ellene. A magyar ellenzék egyenesen a közös kormány vád aíá helyezését követeli a keleti válság idején elkövetett alkotmánysértések miatt.212 Az osztrák delegáció főként azt nehezményezi, hogy fait accompli elé állították: „Mire való az alkotmány, ha lehetséges, hogy katonák ezrei távoli országokban leljék halálukat, és számolatlanul adjanak ki milliókat anélkül, hogy arról előzőleg a parlamenti testületeket megkérdezték volna ... és azoknak csak az jut, hogy utólag az akciót, mint fait accomplit vegyék tudomásul."213 Sturm is arról beszél, hogy a delegáció felesleges voltát éppen a közös kormány eljárása bizonyítja.214 A delegáció ülésén mindhárom közös miniszter védekezésre rendezkedett be: Hofmann pénzügyminiszter tagadta, hogy tendenciózusan állította volna össze a költségvetést, hogy félre akarta volna vezetni a delegációt, „amelynek mi felelősek vagyunk".21 5 Bylandt-Rheidt az okkupáció stratégiai előnyeiről szólt,21 6 Andrássy pedig azt állította, hogy nem volt célja az okkupáció, bár azt hosszú ideje szemelőtt tartotta és nem hiszi, hogy az ilyen döntéseket hosszú parlamenti vitáknak kell megelőzniök.21 7 Végül is elfogadtatja, ha nem is elsöprő többséggel a két törvényhozással a berlini szerződést és miután ez megtörtént, a delegációkkal az okkupáció költségeit; és általában azt a felfogást, hogy „két kis tartomány közös kormányzása nem lehet az a veszély, amely képes volna a monarchia alapjait megingatni".21 8 Talán ezt volt az egyetlen eset a dualizmus történetében, amikor a külpolitika ügyében ilyen méretű vihar keletkezett. Nehéz megítélni — mint szóltunk róla —, hogy a politikai lépés maga, vagy az eljárás (Andrássy titkos kabinetpolitikája) váltott-e ki nagyobb ellenállást. - A rendszer mégis túlélte, nemcsak a két tartomány elfoglalását, hanem parlamenti fogadtatását is, bár bizonyos, hogy az 1878-as válság nem erősítette meg a delegációnak mint alkotmányos testületnek a tekintélyét. Amikor 1881 novemberében Kálnoky a rövid külügyminiszteri pályafutás után váratlanul meghalt Haymerle utóda lett, azt mondta, hogy sokévi diplomáciai szolgálat alatt nagy külpolitikai tapasztalatot szerzett, felnőtt a feladatához, de nincsen
