Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
A DELEGÁCIÓ 491 többi közös miniszter bukását. A három közös miniszter nem alkotott politikai közösséget.16 4 Eredeti kérdésünket, hogy ti. érvényesíteni tudta-e a delegáció a politikai felelősségrevonás jogát a közös miniszterekkel szemben, vulgárisabban úgy fogalmazhatjuk meg, vajon megbuktathatták-e a delegációk a közös kormányt? A delegációs törvény parlamenti vitáján 1867 tavaszán Gorove István Deákpárti képviselő azt ígérte, hogy az a közös miniszter, „aki nem a delegáció szellemében akarja az ügyet vezetni, az ügyek vezetéséről leszoríttatik".16 5 Törvénybe foglalták, hogy a delegációnak joga van a közös miniszterekhez kérdéseket intézni, tőlük felvilágosítást kérni,16 6 azaz a miniszter cselekedeteit rosszallni, helyteleníteni - ami persze szokványos parlamenti gyakorlat esetében sem jár azzal, hogy a miniszterek kötelesek lennének állásuktól megválni. De az általános gyakorlatban a képviselőtestületek folytonos leszavazásokkal kikényszeríthetik a kor-I mány lemondását. A közös miniszterek azonban nem alkottak szabályos kormányt, s a delegációk sem birodalmi parlamentet. A delegációk és az egymást követő közös kormányok egymáshoz való viszonyára később még visszatérünk. Itt magát a végső tényt szeretnénk szemügyre venni: azt, hogy volt-e bizonyítható szerepük a delegációknak azoknak a közös minisztereknek a megbuktatásában, akik — mint láttuk —, a császár k. akaratából, a parlamenti pártokban artikulálódott politikai érdekektől függetlenül kapták kinevezésüket? Beust esetében (1871) bizonyosan nem.16 7 A viszonyokat jól ismerő német liberális-centralista Schmerling, aki kezdetben maga is részt vett a delegáció munkájában — tisztában volt kompetenciájával — egyszerűen a Habsburg-ház háládatlanságáról beszélt, amikor Beust felmentésének hírét vette. Beust monográfusa Lutz is úgy látja, hogy amikor a birodalmi kancellár a kül- és belpolitikában győzelemre vitte a német orientációt, a császár vonta meg tőle bizalmát, és egyáltalán nem a delegációk nyomásának hatására, hanem éppen ellenkezőleg, azért mert Beust túlzottan is számíthatott-támaszkodhatott az osztrák delegációban többségben lévő, az udvari párttal viszont folytonos konfliktusban álló liberálisok támogatására. Andrássy helyzete bonyolultabb volt. Mind az osztrák, mind a magyar delegáció vehemensen ellene fordult az okkupáció miatt. S az oppozícióban nem csak, sőt talán nem is elsősorban külpolitikai megfontolások játszottak szerepet, inkább az a körülmény, hogy Andrássy évek hosszú során át kamarilla politikával készítette elő a területszerzést, a két kormányt és a két parlamentet tudatosan félretájékoztatva. S Berlinből, a kongresszusról hazatérve nem tudta meggyőzni a delegációkat, hogy kizárólag a '78 tavaszán kialakult kényszerhelyzet hatása alatt (a nagyszláv állam kialakulásától való fenyegetettségben) szánta el magát arra, hogy elfogadja' a kongresszus felhatalmazását Bosznia-Hercegovina megszállására. Tehát nem pusztán a területszerzés, hanem az alkotmányos intézmények szándékos félrevezetése okozta, hogy szembefordultak vele. Ám bármennyire hevesen támadták, helyzetét ez nem ingatta meg, mert maga mögött tudta a császárt, akivel politikájának részleteit is egyeztette. A válság elültével 1879 augusztusában önként mondott le. Vitatható, hogy elhatározásában szerepet játszott-e, és milyen mértékben az alkotmányos testületekkel való konfliktusa. De
