Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
486 SOMOGYI ÉVA Persze kétségtelen, hogy a kislétszámú bizottság, ahol a magyarul nem tudó közös külügyminiszter anyanyelvén beszélhetett,13 0 ahol nem vezettek formális jegyzőkönyvet, ahonnan a nyilvánosságot gyakran kizárták, alkalmasabb fórum volt az érdemi eszmecserére. A delegációs plénum viszont, ahol megjelent a 60 küldött, miniszterek, miniszterek képviselői, szakemberek, jegyzőkönyvvezetők és újságírók, ahol nézőteret biztosítottak az érdeklődő közönségnek, inkább emlékeztetett igazi parlamentre. És határozatot végül is csak itt hozhattak, a plénum nyilvános ülésén.13 1 e) A miniszterek a delegációk előtt Ha a delegáció egyfajta parlamenti szerepet betöltő, költségvetést meghatározó, alkotmányos ellenőrzést gyakorló orgánum volt, ezt az ellenőrzést a közös ügyekben, a közös miniszterekkel szemben gyakorolta. A közös miniszterek terjesztették a delegáció elé a költségvetést és más közös ügyekre vonatkozó indítványaikat. Jogukban állt, s ha erre felszólították őket, kötelességük volt a delegációk előtt megjelenni, a hozzájuk intézett kérdésekre feleletet, felvilágosítást adni.132 Az országos miniszterekkel más a helyzet. Ugyan a közös miniszterek kezdet kezdetétől fontosnak tartanák, hogy a delegációk ügyrendje biztosítsa az országos miniszterek részvételi jogát a delegációs tárgyalásokon, s hogy ott információkat adhassanak,133 de ezt a lehetőséget legalábbis kezdetben, csak a magyar delegáció házszabálya adta meg,13 4 az osztráké nem. 1868 januárjában a korábban a delegációba beválasztott osztrák miniszterek — a politika egyébként legmarkánsabb személyiségei — kénytelen lemondani delegációs mandátumukról.13 5 Pedig a közös minisztereknek szükségük lett volna rájuk, mint közvetítő tényezőkre. Beust nem egyszerűen azért érezte magát bizonytalan helyzetben, mert új ember volt Bécsben, és nem ismerte a belső viszonyokat, hanem mert valójában elszigeteltsége a szisztéma lényegéből fakadt, abból, hogy a dualizmus pontosan elkülöníteni igyekezett a közös ügyektől a két ország belső dolgait. Tulajdonképpen minden közös miniszter szenvedett ettől a sajátos elszigeteltségtől. Kálnoky nehezményezte, hogy a közös miniszter parlamenti támasz nélkül ki van szolgáltatva az országos politikai erőknek: „A külügyminiszter állása Ausztria-Magyarországon rendkívüli és azért különösen nehéz, mert az alkotmány mindkét kormányból kirekeszti, nincsen hivatalos kapcsolatban azzal, ami ott zajlik..."13 6 Aehrenthal hasonlóképpen elviselhetetlennek tartotta, hogy a külügyminiszternek „nincsen szilárd pontja", hogy a „levegőben lóg".13 7 És persze minden miniszter gondban volt amiatt, hogyan védelmezheti politikáját delegációban, főként a magyar delegációban, ahol legtöbbjük a tárgyalás nyelvét sem értette. Bcust kezdetben úgy gondolta, Andrássy magyar miniszterelnök képviselje a közös kormány külpolitikai álláspontját a delegációban. Andrássy azonban megütközve utasította el Beust ötletét. A kiegyezési törvények szerint — mondta —, a külpolitikát a két országos kormánnyal egyetértésben kell intézni, ezt ő mindig úgy fogta fel, hogy támogatnia kell a közös minisztert, de ő magyar miniszter, a magyar delegációban nem képviselheti a közös miniszter álláspontját. Inkább azt is megengedi, hogy a delegáció bizottságaiban a közös miniszter németül szóljon, a plenáris ülésen pedig helyettesítse őt
