Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
A DELEGÁCIÓ 471 joga és szótöbbséggel határozhat, akkor a delegáció „megszorított hatáskörű közös parlament" - márpedig ők ezt nem kívánják. Azok a kételyek, amelyeket az 1867 tavaszi szenvedélyes parlamenti vita felszínre hozott, nem voltak alaptalanok. Lehet-e egyáltalán az adott konstrukcióban alkotmányosan kezelni a közös ügyeket? Az alkotmányosságra való törekvés nem vezet-e eleve centralparlamenthez? Jogos kérdések voltak ezek. Deák is elismerte, hogy lehetnek aggályok, fenntartások a delegáció intézményével kapcsolatban, de úgy gondolta, hogy az ellenzéknek nincsen joga, hogy gyűlöletessé tegye azt, hiszen jobbat ajánlani maga sem tudott.2 5 Okkal intette az ellenzéket, hiszen a delegációs törvények kiinduló tételét: — „Se teljes birodalmi tanácsot, se bármi néven nevezhető közös vagy központi parlamentet" —, a Deák párt és a balközép egyaránt a Béccsel való megegyezés alapfeltételének tekintette. Vállalnia kellett hát a birodalmi közösség elutasításának negatív, az alkotmányosságot korlátozó következményeit is. 1867. március 30-án a képviselőház általános vita után, majd május 29-én részletes vita eredményeképpen 209:89 arányban 83 tartózkodással elfogadta a közösügyi javaslatot s benne a delegációra vonatkozó törvénycikkeket. A kiegyezést, a közösügyi rendezést tartalmazó 1867:XII. tc.-t — mint jól ismert — a koronázás után június 12-én szentesítette az uralkodó. b) Az osztrák parlament megbékél a delegáció intézményével Már az 1867. január 9-10-i tárgyalásokat követően, vagy néhány nappal később, amikor az uralkodó hozzájárulását adta azokhoz a módosításokhoz, amelyekben a bécsi kormány és a kiszemelt magyar miniszterek megegyeztek, felmerült, hogy a korona és Magyarország közti megegyezést az osztrák tartományok szavazatától függetlenül, definitívumként kössék meg. Az 1867. február 1-i, a kiegyezés szempontjából döntő minisztertanácson Beust Belcredivel szemben ezt az álláspontot képviselte, vagyis, hogy amint a magyar országgyűlés elfogadja a 67-es bizottság elaborátumát, a kiegyezés változtathatatlan tény, amiről nincs többé mit tanácskozni. A kormány egyetlen feladata, hogy a magyarokkal kötött megállapodást közölje a Reichsrattal és a változtatás minden kísérlete ellen határozottan fellépjen.2 6 A február 1-i minisztertanácsot követően a császár felhatalmazást adott Beustnak, hogy javaslatának megfelelően az összehívandó szűkebb Reichsratban vigye keresztül a kiegyezést. Beustnak a következő hónapokban nemcsak az osztrák Reichratot, hanem saját minisztertársait is meg kellett győznie a kiegyezési törvények, a delegációs törvény változtathatatlan voltáról. Az osztrák kormány Friedrich Ferdinand Beust báró elnöklete alatt, Emanuel Ritter von Kromers igazságügy, Franz Freiherr von John hadügyminiszter, Franz Freiherr von Becke pénzügyminiszter és Eduard Graf Taaffe belügyminiszter részvételével május 3-án tárgyalta a delegációs törvény javaslatát.27 A fennmaradt minisztertanácsi jegyzőkönyv túl lakonikus ahhoz, hogy az ott elhangzott érveket és cáfolatokat rekonstruálni lehessen. Első olvasatra úgy tűnik, mintha csupán egy elnevezést vitattak volna. Az osztrák miniszterek „Reichssenat"-ról akartak törvényt alkotni. Ám Beust miniszterelnök, aki mint a császári Ház és a külügyek minisztere gyakorlatilag afféle összbirodalmi miniszterelnöki funkciót töltött be,28 nagyon határozottan leszögezte: „magyar részről ragaszkodnak ahhoz, hogy annak a
