Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
A DELEGÁCIÓ 469 elvbarátai sem osztották,1 5 úgy, hogy végül ő maga is megszorítás nélkül elfogadta a Deák-féle elaborátumot. Amikor június 24-én a háborúra való tekintettel Ferenc József elnapolta a magyar országgyűlést, a 15-ös albizottság többségi és kisebbségi javaslata, a magyar országgyűlés kiegyezési ajánlata tehát készen állt. A delegáció keletkezéstörténete a „Béccsel", az udvarral, az osztrák kormánnyal való alku döntő eleme, s egyben olyan pont, ahol a különböző magyar politikai erők között is a legélesebb ellentét mutatkozott; ahol a kiegyezést tető alá hozó liberális többség a függetlenségi ellenzékkel a legsúlyosabb harcot vívta meg. A vita felidézését indokolja, hogy a bécsi tárgyalások során, majd az országgyűlésen szinte mindazok az aggályok felszínre jutottak, amelyek az elkövetkező évtizedekben is vitathatóvá tették a delegáció intézményének célszerű voltát. Ismeretes, hogy Königgrätz után egy fél esztendő telt el, míg a kiegyezés érdekében a döntő lépések megszülettek. 1867. január 8-án a magyar országgyűlés küldöttsége Bécsben az új esztendő alkalmából üdvözölte az uralkodó párt. Az ünnepi ebéden értesült Andrássy kiszemelt magyar miniszterelnök arról, hogy a kormány végre maga is kiegyezési javaslatot készített. A döntő tárgyalások január 9-én szolid ünnepélyességgel a ballhausplatzi palotában kezdődtek. A tanácskozáson Beust külügyminiszter elnöklete alatt Belcredi államminiszter, Majláth György magyar kancellár és Sennyey Pál báró, ill. az országgyűlés részéről Andrássy, Eötvös József és Lónyay Menyhért kiszemelt magyar miniszterek vettek részt. Ez utóbbi indítványára sikerült elérni, hogy alapul a bécsi elképzelésekkel ellentétben nem a kormány, hanem a magyar tervezet szolgált. Bécs akkor a legfontosabb dolgokat már fenntartás nélkül elfogadta: a dualizmust, a közös ügyek tárgyalásánál a teljes paritást, a delegáció eszméjét. A bennünket most egyedül érdeklő delegáció vonatkozásában a bécsi kormány álláspontja csak néhány ponton különbözött a magyar javaslattól. A magyar elgondolástól eltérően a birodalmat közösen érdeklő vasútvonalakat is a delegáció hatáskörébe utalta.16 Pontosan rögzíteni akarta a delegációk tagjainak számát.1 7 Vita folyt a közös miniszterek felelősségének definiálása-értelmezése körül. A 15-ös bizottság terve szerint a közös minisztereknek kötelességük lesz a delegációkban „a kívánt iratokat előteijeszteni", a kormány bizonytalanabb megfogalmazást kíván: a közös miniszter köteles „szóval vagy írásban" a kívánt felvilágosítást a delegációnak megadni. A magyar javaslat szerint a bizottságok ülései nyilvánosak, a kormány „rendszerint" nyilvános ülésre kívánja módosítani a magyar tervezetet.1 8 Az 1867 januári vitát olvasva úgy tűnik, hogy a delegáció eszméjének igazi ellenzője már nem a bécsi kormány volt. Akkorra a kiszemelt magyar miniszterek már megegyeztek bécsi tárgyalópartnereikkel, és a megállapodáshoz az uralkodó hozzájárulását is megszerezték.1 9 A pesti parlamentben viszont heves vita bontakozott ki. Az országgyűlés ún. 67-es bizottsága január végén tárgyalta a 15-ös albizottság delegációs javaslatát. S a vita tétje valójában nem az volt, hogy elfogadják, vagy elutasítják a közösügyi javaslatot. Hiszen a Deák-párt abszolút többséget élvezett. A bizottsági vita — ha tetszik — messzebb mutatott. Deák úgy érezte, hogy nem pusztán politikai, hanem erkölcsi felelősség terheli. A jövő zálogának tekintette, hogy tizenhét évi abszolutizmus után a kiegyezés úgy menjen végbe, hogy azt a nemzet
