Századok – 1994

Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465

466 SOMOGYI ÉVA a napi nemzeti konfliktusoktól, a közös minisztereket pedig megkíméli a kicsinyes parlamenti csatározásoktól. Andrássy nem titkolta a delegáció intézményének kompromisszumos voltát, hogy elvileg, akár az alkotmányosság, akár a kül- és katonapolitika egységes vezetése szempontjából — tehát azon kérdések szempontjából, amelyeket az egyezkedő felek suprema lexnek ismertek el — lehetnek jobb megoldások, de az elvi igazság és az élet között, ahogy a szegény szakadt vándor példája mutatja, szakadék tátong, s a politikus feladata, hogy azt áthidalja. A delegáció eszméje nem lóháton fogant. A használható politikai gondolatokat rendszerint több ember alakítja, azok lassan formálódnak. A delegáció intézményének első megfogalmazása 1862-63 fordulóján gróf Apponyi György országbírótól eredt, akit egyenesen az uralkodó szólított fel egy kiegyezési koncepció felvázolására. A tervet Apponyi a magyar ókonzervatívok vezető alakja elvbarátai, Majláth György tárnokmester, Sennyei Pál báró és Ürményi József közreműködésével és a magyar kancellár Forgách Antal gróf tudtával és hozzájárulásával készítette. S bár az elaborátumból semmi sem lett, a szerzők azt átadták Deáknak, „melyet ő több hétig magánál tartott discretio kötelezettsége mellett".3 Ami a dolog érdemi részét illeti, az Apponyi-féle kiegyezési elaborátum sarkalatos eleme a delegáció eszméje volt, az ui., hogy a közös ügyek tárgyalását a parlamentből választott küldöttségre bízzák. E küldöttség feladata (Apponyi szerint), hogy a Monarchia másik felének delegációjával közös tanácskozásban a közös ügyekben törvényeket hozzon. A birodalmi miniszterek a parlamenti delegációknak tartoznak felelősséggel. ,Д birodalmi miniszterek és a delegációk közös megállapodásában jutna a legfőbb állami érdek egysége a leghatározottabban kifejezésre. Az egyenjogú dualizmusnak ez volna szemmel látható egyesítő pontja." Apponyi eleve tudja, hogy ez az intézkedés, bármennyire szükséges is, szívós ellenállást fog kelteni „mert az autonóm törvényhozás egyik jogának föladását és a monarchia másik részéből is delegálandó testületre való átruházását foglalja magában".4 Felesleges itt részletesen elemeznünk, milyen ponton tér el Apponyi a Schmerling-érában, a szigorú, még megingathatatlannak tűnő centralizáció korában született terve a későbbi Deák-Andrássy féle elaborátumtól. Apponyi terve egyébként is részleteiben kimunkálatlan. De mindenképpen hangsúlyosabb benne a birodalom egysége, mint a későbbi elgondolásokban. A közös kormánynak és a delegációnak is szélesebb kompetenciát ígér, a kereskedelmi ügyeket is közösnek ismeri el (tehát olyan dolgokat, amelyeket 67-ben legfeljebb közös „érdekű" ügynek tekintenek); a delegációnak közös ügyek terén törvényhozói jogot ajánl, s pusztán azt köti ki, hogy a delegáció határozatait „a legközelebbi országgyűlés... az országos törvények közé" iktassa. Az azonban aligha ismerhető félre, hogy az Apponyi-féle terv - amelyet, mint idéztünk, Deák „több hétig tartott magánál", a delegáció vonatkozásában hatással volt a későbbi elgondolásokra. Vagyis attól a pillanattól kezdve, ahogy érdemi tervek születtek a korona és Magyarország megbékülésére, abban szerepelt a delegáció gondolata, hogy a közös ügyek törvényhozó-határozó testülete, a közös miniszterek ellenőrző orgánuma, ne valamifajta birodalmi parlament legyen (mint az 1861. évi februári alkotmányban volt), és ugyanakkor ezt a funkciót kivonják a két ország