Századok – 1994

Történeti irodalom - Why the Confederacy lost (Ism.: Urbán Aladár) II/448

450 TÖRTÉNETI IRODALOM 450 tökéletes. Végül Lincoln maga volt a győzelem forrása, vélik sokan. Egy déli származású történész 1960-ban odáig ment, hogy kijelentette: „Ha az Unió és a Konföderáció elnököt cserélnek, a Konföderáció elnyerhette volna a függetlenséget." (37.1.) Ez utóbbi állítás kissé messze megy, mondja a szerző. Sorba véve az állításokat, a tanulmány szerzője kétségeit fejezi ki azok meggyőző voltát illetően. Igaz, az Uniónak kimagasló katonai vezetője volt a fent említett három tábornok. De előttük az északi hadseregnek voltak olyan félénk és baklövéseket elkövető vezetői (McClellan, Pope, Burnside, Hooker), akik a keleti — tehát sorsdöntő — hadszíntéren 1862-63-ban nem egyszer olyan szituációt teremtettek, hogy a háború kimenetele bizonytalanná vált az említett tábornokok alkalmatlansága miatt. Ami pedig a' katonai ellátás kérdéseit illeti, már az csoda volt, hogy a sokszorosan hátrányban lévő Dél miként tudta a háború feltételeit olyan hosszú ideig biztosítani. Végül Lincoln mint a hadsereg főparancsnoka kétségtelenül a déli elnök, Jefferson Davis felett állt. De mint háborús vezető ó is követett el hibákat, mindenekelőtt a Washington főváros védelme szempontjából olyan fontos Potomac Hadsereg főparancsnokának többször hibás kiválasztásával. Amellett 1864 nyarán, amikor a déli főváros, Richmond ellen operáló Grant seregét végül is véres harcok után megállították Petersburgnál (és Sherman is késlekedett a Georgiába való behatolással), Lincolnra hatalmas nyomás nehezedett, hogy kezdjen béketárgyalásokat. Ez pedig Észak vereségének elismerését jelentette volna. Lincoln ennek ellenállt, de — mondja a szerző — ha nem 1864 novemberében, hanem augusztusában vannak az elnökválasztások, akkor Lincoln vesztett volna. Ekkor Lincoln úgy került volna be az amerikai történelembe, mint aki nem tudott megbirkózni a nagy krízissel. „Jefferson Davis pedig úgy kerülhetett volna be a történelembe, mint a függetlenségi háború nagy vezetője, egy új nemzet megteremtője, a déli Konföderáció Washington Györgye." (39. 1.) Mindez nem történt meg — de ez a csatatéren dőlt el. Sherman bevonulása Atlantába és Sheridan látványos győzelme a Shenandoah völgyében időben megfordította az északi közvéleményt az elnökválasztás előtt. Mindez — mutat rá a tanulmány — a másik oldalon is igazolja azt a tételt, hogy az „akarat" következménye, mintsem oka volt a katonai győzelemnek. Mint a példák is mutatják — összegezi McPherson professzor — a harctéri események alakulhattak volna másként, s akkor a háború egész menete más irányt vesz. A véletlennek ezek az elemei hiányoznak azokból az elemzésekből, amelyek a Konföderáció vereségének külső vagy belső összetevőit vizsgálják. Több olyan fordulópontja volt a háborúnak, amikor a fejlemények más kimenetelt eredményezhettek volna. Dyen volt 1862 szeptembere, amikor a Konföderáció haderejét Antietamnél megállították, ami elhárította az európai beavatkozás veszélyét — és lehetővé tette Lincolnnak, hogy kihirdesse az előzetes Felszabadítási Nyilatkozatot. De ilyen fordulópont volt — a már említett 1864 nyara mellett — 1863 nyarán is, amikor a nyugati fronton bekövetkezett sikertelenségek miatt az északi hadsereg morálja igen alacsony volt. Ekkor azonban egy csapásra mindent megváltoztatott, hogy Grant erői a Mississippi mentén bevették Vicksburgot és Leet Pennsylvaniában, Gettysburgnál megállították. Ezek a sikerek ekkor a Konföderáció gyors összeomlását ígérték — ami ugyancsak közel két évig nem következett be. Mindez kellőképpen aláhúzza a véletlenek jelentőségét. Ezért, mondja a szerző, hogy megértsük, végül miért vesztett a Konföderáció, az elkerülhetetlenből kiinduló általánosságok helyett az egyes hadjáratokat, a csatákat és a döntéseket befolyásoló véletlenekre kell fordítani a figyelmet „Majd ha megértjük, hogy mi történt ezekben az eseményekben, s azt hogy hogyan történt és miként történt s hogy mi volt azok következménye, akkor leszünk a helyes úton, hogy megválaszoljuk a kérdést: miért veszítette el a Konföderáció a háborút?" (42.1.) Az amerikai polgárháború részleteit érthetően kevésbé ismerő magyar olvasó számára a fenti összefoglaló jellegű tanulmány kétségtelenül a legérdekesebb a kötet írásai közül. Információkban gazdag ugyanakkor a következő is, amelynek szerzője Archer Jones professzor, a General Staff College tanára, aki a bevezetőben említett összefoglaló kötetekben megjelent publikációi mellett a Confederate Strategy from Shiloh to Vicksburg (2. ed. 1991) és The Art of War in the Western World (1987) című munkáknak is szerzője. Jelen tanulmánya „Military Means, Political Ends: Strategy" címmel a katonai és politikai célok összefonódását vizsgálja, azt a tényt hogy — tekintettel a küzdelem polgárháborús jellegére — miként határozták meg a stratégiai célkitűzéseket mindkét fél esetében a politikai meggondolások. A szerző mindjárt a bevezetésben leszögezi, hogy világos különbséget lehet tenni az ellenség kimerítésére törekvő katonai, és a katonai eszközökkel közvetlen politikai célokat követő politikai stratégia között. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a határok nem vonhatók meg élesen, hiszen a legtöbb katonai akciónak vannak politikai következményei. „Ezért az északi és déli stratégiáknak számolniuk kellett katonai akcióiknak azzal a hatásával amelyet nemcsak az ellenségre, hanem a külhatalmak magatartására és saját népük véleményére gyakorolt beleértve a katonákat is." (46.1.) Az Unió első stratégiai terve — mondja a szerző — politikai célokat követett amikor a déli államok partvidéke elleni blokáddal és a Mississippi folyam birtoklásával kívánta elérni az úgynevezett