Századok – 1994

Történeti irodalom - Why the Confederacy lost (Ism.: Urbán Aladár) II/448

TÖRTÉNETI IRODALOM 451 peremállamok (a szabad államokkal határos rabszolgatartó államok) visszatérését az államszövetségbe. Mikor ez a kezdet kezdetén nem járt sikerrel, úgy tűnt, hogy a kétszer nagyobb haderővel rendelkező Észak gyors katonai sikereket arathat az egymást követő nyílt ütközetekben, s így kimerítve a Konföderációt, megnyerheti a háborút Azonban a korábbi európai hadjáratok tanulsága szerint a taktikai védelem gyakran erősebbnek bizonyult, mint a támadás, továbbá a visszavonulás gyorsabb volt, mint az üldözés. Igy a gyengébb erők parancsnoka választhatott a harc és a visszavonulás között, s ha felvette a harcot szemtől szemben az ellenséggel, azt erős pozícióban tette. Mindez azt jelentette, hogy Északnak hosszú és kemény küzdelemre kellett számítani a katonai minőségében vele egyenlő déli erőkkel szemben. Ugyanakkor az Európában szokatlan ellátási nehézségekkel kellett megküzdenie Dél gyéren települt vidékein, ahol nem termett meg az északi erők ellátásához szükséges élelem. így az északi inváziós csapatoknak a vasúti és folyami utánpótlásra kellett hagyatkozniuk, hogy magukat kellően ellássák. Dél kisebb erőinek ellátása könnyebb volt, s ha visszavonulásra kényszerültek, elpusztított vasútvonalakat és készleteikben kimerült vidéket hagytak maguk után. Az Unió tábornokainak többsége megértette a taktikai és stratégiai védelem fölényét, s tudatában voltak annak, hogy korlátozott a lehetőségük, hogy Dél erőit csatákban morzsolják fel. Ez vezetett az elhatározáshoz, hogy a Konföderáltak területét kell meghódítani, hogy ezzel gyengítsék haderejét. Ezzel ugyanis nemcsak a térség termékeitől fosztják meg az ellenfelet hanem az onnan fegyverbe hívható erőktől is. „így — mondja a szetző — az Unió tábornokai hallgatólagosan elvetették a támadó stratégiát az ellenség legyengítésére, és a logisztikai megfontolás stratégiáját alkalmazták, hogy az ellátási bázisainak csökkentésével gyengítsék a lázadók haderejét." (47.1.) Ennek a stratégiának a veszélyességét Dél politikai és katonai vezetői is világosan látták. Mind az északi, mind a déli vezetés tisztában volt azzal, hogy a területi nyereségnek vagy veszteségnek komoly politikai hatása lehet mindkét oldalon. Amikor a Konföderáció kezdeti reménysége szertefoszlott, hogy a „gyapotéhség" miatt Anglia az ő oldalukon fog beavatkozni, még határozottabban számítottak katonai akcióiknak az északi közvéleményre gyakorolt hatására. Különösen így tekintettek az 1864. évi elnökválasztásra, amelyet olyan népszavazásnak tartottak amikor eldől: folytatja-e vagy sem Észak a háborút. De a másik oldalon, Lincolnnak is gondja volt azzal, hogy a hivatásos katonák célkitűzései és a közvélemény elvárásai eltértek egymástól. Utóbbiak csak a csatákban, a győztes csatákban gondolkodtak, miközben a katonai vezetők felfogták a nyílt ütközetek vállalásának hatástalanságát. A „logisztikai stratégia" lassú eredményei türelmetlenné tették Északot — és segítette Jefferson Davis-nek a Konföderáció területeit védelmező stratégiájának politikai vetületét hogy ti. ezzel elbátortalanítsa az Uniót. A szerző ezt követően áttekinti a polgárháború legjelentősebb katonai eseményei mögött meghúzódó politikai indítékokat, illetve ezen eseményeknek a politikai közvéleményre gyakorolt hatását. így az 1861 júliusában Washington közelében Manassasnél (első Bull Run-i ütközet) az Unió azért kezdett csatát hogy a lázadókat eltávolítsa a főváros közeléből, s a bekövetkezett vereség könnyen Washington elfoglalásához vezetett volna. Ez nem következett be, de a következő év tavaszán McClellan tábornok azért indított a tenger felől Richmond, a déli főváros irányában nagy erőkkel támadást, hogy a konföderált erőket elvonja Washington közeléből. (Ezt a hadműveletet „félszigeti hadjárat"-nak hívják, mert a Chesapeake-öbölből partraszállva a York és a James folyók közötti „félszigeten" folyt.) Bár a hadjárat mindkét fél számára komoly veszteségekkel járt, a kisebb déli sereg arányait tekintve kétszer annyi embert vesztett, mint a nagyobb északi. A katonai és politikai következmények bonyolult kölcsönhatást érzékeltetve a szerző rámutat: a Konföderáció katonailag csak a minimális célkitűzését érte el azzal, hogy megállította, majd visszavonulásra késztette az északi erőket McClellan hadművelete elvonta Richmond védelmére a Washingtont fenyegető erőket, sőt eredményesen „koptatta" az emberanyagban gyengébb Dél haderejét. De mert vissza kellett vonulnia, ezt az északi közvélemény vereségként értékelte. McClellan visszavonulása, majd az Unió erőinek újabb veresége Manassasnél (a második Bull Run-i ütközet), lehetőséget nyújtott Lee tábornoknak, hogy átkeljen a Potomacon és Washingtontól Ny-ra, az Unió területén folytassa a háborút. Itt a Maryland-i Antietam-nél 1862 szeptemberében a konföderált hadsereget megállították. Pontosabban: Lee visszaverte az Unió seregét és megtartotta állásait, de mert utánpótlása és ellátása bizonytalan volt, másnap visszavonult Virginiába. így bár a csatatéren a Konföderáció erői taktikai győzelmet arattak, a politikai következmények Délen negatívak voltak, s Északon természetesen pozitívak. De nem maradtak el a külpolitikai következmények sem: Anglia végleg lemondott arról, hogy támogassa a lázadókat így Lee hadjárata mind katonailag, mind politikailag kudarc volt. Mindezt csak részben ellensúlyozta, hogy az ismét Richmond ellen operáló északiak 1862 decemberében Fredericksburg-nél komoly vereséget szenvedtek.