Századok – 1994

Történeti irodalom - Why the Confederacy lost (Ism.: Urbán Aladár) II/448

TÖRTÉNETI IRODALOM 449 esetenkénti elvonását nem szabad eltúlozni. Ami pedig a személyes szabadságjogokat illeti, a Konföderáció nem lépett fel erélyesebben a katonai összeírások végrehajtásakor, az ellenvélemények elhallgattatásakor, vagy a polgári szabadságjogok felfüggesztésekor, mint tette azt az Unió. Északon nagyobb volt az ellenállás a katonai összeírás, az adók vagy a katonai bíráskodással szemben, mint Délen. Lincolnnak a háború számára igen kritikus szakaszában kellett megküzdenie 1864 nyarán újraválasztásáért, s ha veszít a választásokon, Északnak szembe kellett volna néznie a béketárgyalásokkal, s a Konföderáció függetlenségének elismerésével. Ez nem történt meg, de érzékelteti azt, hogy Dél kevésbé megosztott volta tehát nem lehet a vereség magyarázata. A belsó okokat kereső történészek egy csoportja a közelmúltban felállította a „belső elidegenedés" tételét. Ennek lényege az, hogy a déli lakosság két nagy csoportja: a nem rabszolgatartó fehérek és a néger rabszolgák vagy nem voltak érdekelve, vagy elidegenedtek a háborús erőfeszítésektől. Dél fehér lakosságának kétharmada nem rendelkezett rabszolgákkal. Akadtak közöttük — főleg a peremállamokban —, aki

k rokonszenveztek az Unióval. Többségük azonban támogatta a Konföderációt, harcolt érte — míg a hatalmas infláció, az alapvető élelmiszerek és iparcikkek hiánya el nem idegenítette őket. Növelte ezt az a lehetőség, hogy a vagyonosok megválthatták magukat a katonai szolgálattól. így terjedt az a meggyőződés, hogy a küzdelem „a gazdag ember háborúja, de a szegény ember harca". A nélkülözések helyenként kenyérlázadásokhoz vezettek. Ami a rabszolgákat illeti, azok Dél lakosságának kétötödét tették, s ők szolgáltatták a szükséges munkaerő többségét. Létük tette lehetővé, hogy a hadrafogható fehér férfiak háromnegyedét katonai szolgálatra alkalmazzák. Ugyanakkor a rabszolgák léte sok nehézséget okozott: tízezrek menekültek közülük az északi hadsereg védelme alá, mások gyenge munkavégzése vagy éppen kitöréssel fenyegető magatartása fékezte Dél gazdasági erőfeszítéseit és fékentartásukra erőt vont el a Konföderáció hadseregétől. A szerző szerint azonban az amerikai forradalom idején nagyobb volt a lakosság közömbössége vagy éppen ellenséges magatartása a hazafiak ügyével szemben, s a forradalom mégis győzött, a Konföderáció nem. Ami pedig a rabszolgáknak az Unió hadseregéhez történt menekülését illeti, ez csak akkor következett be, amikor az északiak mélyen benyomultak Dél területére. Vagyis ez az esemény valójában már nem a belső, hanem a külső tényezők sorába tartozik. A vereséget belső okokra visszavezethető elmélet gyengeségét azonban McPherson professzor nem az előbbiekben látja. Szerinte Északon is komoly csoportok ellenezték a háborút, a peremállamok fehér lakosságának legalább harmada támogatta az Unió vonalai mögött folyó gerillaháborút, s Északon a Demokrata Párt keményen támadta Lincoln kormányát a katonai összeírás, az adók, a szabadságjogok felfüggesztése, majd az emancipáció miatt. Északon is meg lehetett vásárolni a mentességet a katonai szolgálat alól, s ha Délen a kenyérhiány következtében, New Yorkban az összeírások miatt törtek ki zavargások, amelyek sokkal fenyegetőbbek voltak. Északon is nagy volt a dezertáltak száma, s Délen 1864 őszétől ezek aránya a vereségek következtében nőtt meg, vagyis ez következmény volt, s nem oka a vereségnek. Tehát, állapítja meg a szerző, a „belső elidegenedés" tézise sem nyújt elegendő magyarázatot. A vereséget belső okokkal magyarázó okfejtések között megtalálható az „akarat hiánya"-tézis is, amely a vereséget arra vezeti vissza, hogy a déli lakosságból hiányzott a győzelemhez szükséges áldozatkészség és általános erőfeszítés. Ennek hirdetői ezt az állítást három tényezővel magyarázzák: hiányzott a délieket összefogó erős nemzettudat, szerepet játszott a „bűnösség tudata" (ti. hogy a rabszolgaságot védelmezik), s hogy — az előbbinek kiegészítéséül — a Konföderáció növekvő veszteségeit a Gondviselés büntetésének vélték. A szerző azonban rámutat, hogy a Konföderáció hívei először is magukat Washington örököseinek tekintették, saját területük védelméért harcoltak, s nemzeti érzésük érthetően erősebb volt, mint az Unió híveié. Ami a bűntudatot illeti, ez valójában nem létezett, hiszen a déliek a rabszolgaságot „pozitív jó"-nak tartották, s különben is az volt az általános vélemény, hogy nem a rabszolgaságért, hanem a függetlenségért harcolnak. Ha pedig a sikertelenségeket a Gondviselés akaratának kezdték tekinteni, az — mondja a szerző — nem a harci szellem kezdettől létező hiányát, csak a küzdő szándék elvesztését jelenti. Ez pedig a katonai vereségek következménye — vagyis külső tényezőre vezethető vissza. A Konföderáció vereségét magyarázó vélekedések között végül széleskörű elfogadásra talált az a tulajdonképpen külső okokat hangsúlyozó elmélet, amely szerint Észak győzelmének oka a vezetés magasabb rendű voltában keresendő. Ezt nemcsak az északi, vagy déli, de a polgárháborúval foglalkozó angol történészek nagy része is osztja. Eszerint kezdetben a Konföderáció vezérlete volt fölényben, de 1864-re Grant, Sherman és Sheridan váltak Észak katonai vezetőivé akik kidolgozták a totális háború terveit és a hadműveleteket minden fronton összehangolták. Lee bármilyen stratégiai tehetség volt, tevékenysége Virginiára korlátozódott, a Konföderációnak a nyugati hadműveleti térségében tevékenykedő tábornokai pedig tehetségtelenek voltak. Továbbá Északnak nemcsak kimeríthetetlen nyersanyag és ipari erőforrásai voltak, de a szervezés és az adminisztráció, mindenekelőtt a szállítás (az utárpótlás) megszervezése volt