Századok – 1994

Történeti irodalom - Ungarn-Jahrbuch 20. (Ism.: Radó Bálint) II/442

TÖRTÉNETI IRODALOM 443 tartásához, Oroszország szövetsége a területi viták miatt kínos lett volna, a közvélemény viszont a Monarchia elleni fellépést sürgette, jóllehet a hadsereg egyáltalán nem volt felkészülve 1914 nyarán. A szerző a sinaia-i koronatanácson elhangzottakat a résztvevők emlékiratai alapján rekonstruálja, majd további érdekes adatokkal szolgál a román politika e két esztendejére vonatkozóan. A kötetben találjuk az 1993-ban elhunyt mezőgazdász, Szentkirályi Elemér „Gróf Széchenyi István útja a politikáig" című tanulmányának második részét. Az első rész a 19. kötetben olvasható. A tanulmány, mely a „Hitel" megjelenéséig tekinti át a legnagyobb magyar pályájának legérdekesebb mozzanatait, részletesen szól Széchenyinek a nemzet felvirágoztatásáért végzett áldozatos munkájáról. Buda-Pest fővárossá tétele érdekében kifejtett tevékenysége során többször fiktív angol személyek hozzá írt „leveleire" hivatkozott. Érdekes információkhoz jutunk a Lánchíd építésének, a lóverseny és a kaszinó megindításának szorgalmazásáról, Széchenyi országgyűlési tevékenységéről, az Akadémia alapításáról, Metternichnek írt, süket fülekre talált leveléről, későbbi felesége iránti olthatatlan szerelméről, „Lovakrul" írott munkájáról, 1828-as fiumei útjáról, amikor szomorúan látta az egyetlen magyar kikötőváros és az oda vezető utak állapotát, illetve saját 1829-es németországi és hollandiai útjáról. Szentkirályi Elemér írásának befejezéséül néhány nagyon érdekes magánéleti adatot árul el Széchenyiről, így az apjától örökölt túl érzékeny idegrendszere és szellemi és fizikai kitartása, állóképessége, rendkívüli sportszeretete ellentétét, lelki életét, mély vallásosságát, bölcs vallási toleranciáját, ugyanakkor a felvilágosodás eszméi iránti fogékonyságát, külső megjelenését, és nem utolsósorban több kortárs róla alkotott véleményét, közöttük Metternich kései kedvező hangvételét. A regensburgi Andrea Schmidt-Rösler, „Egy Románia és Magyarország közötti perszonálunió tervei 1919 és 1932 között" című tanulmánya Budapestre, Bukarestbe és Belgrádba akkreditált német és osztrák diplomaták jelentései alapján rajzolja meg azokat a törekvéseket, melyek egy, a Hohenzollern Sigmaringen-dinasztia koronája alatti magyar-román perszonáluniót céloztak meg. Mind román, mind pedig magyar részről felmerült még Magyarország román megszállása előtt a perszonálunió gondolata. A románok a kommunizmus egyetlen ellenszerének a monarchia visszaállítását tekintették, nyilván nem Habsburg vezetés alatt. A bécsi emigrációban élő Bethlen István gróf pedig már valamikor 1919 első felében Bukarestbe küldte a későbbi külügyminisztert, Csáky Imrét, hogy tárgyaljon a gazdasági és politikai unióról, vagy akár a perszonális unióról. A Brátianu-kormány egyáltalán nem volt elutasító. Július közepén Ion Erdélyi viszontlátogatásra utazott Bécsbe, de a tárgyalások akkor megszakadtak, mivel a románok ragaszkodtak a Tisza vonalához. Augusztusban Diamandi, Erdélyi és Mihali tárgyalt újra a kérdésről, immár Budapesten és Friedrich Istvánnal. Románia számára a megoldás csábító volt, mert egyfelől számítottak a magyar revíziós törekvésekre, másfelől Magyarország jó partnemek tűnt a bolgárszovjet gyűrűből való kitöréshez. Bukarest reményei felerősödtek József főherceg augusztus 23-i kierőszakolt visszalépésekor. Magyar résziől főleg Erdély helyzete, az elszigetelődéstől való félelem, illetve a piaclehetőségek játszották a főszerepet a perszonálunióval való kacérkodásban. Csáky Imre, Bánffy Miklós, Teleki Pál és Bethlen István grófok nevét kell itt megemlíteni. Bukarest végül az erős belgrádi, prágai és antant ellenkezés láttán ejtette a tervet, melyet Ionescu külügyminiszter kezdettől fogva élesen ellenzett. A tanulmányban olvashatunk a IV. Károly-féle visszatérési kísérletek nyomán újraélesztett magyarromán perszonáluniós tervekről is. Ekkor is, sőt a 30-as évek elején is elsősorban Belgrád hallatta hangját rosszallóan. Vádjai között szerepelt, hogy Ausztria, Magyarország és Románia egyesülni akar a Hohenzollemek jogara alatt. Tilkovszky Lóránt pécsi egyetemi tanár, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója „Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szlovákia" címet viselő tanulmányában a magyar politikusnak a trianoni diktátum revíziója érdekében kifejtett tevékenységét tárgyalja. Bajcsy-Zsilinszky Csehszlovákiát mesterséges képződménynek tekintette, 1939-es likvidálását megérdemelt sorsa beteljesedéseként üdvözölte. Élesen bírálta BeneS magyarellenes bel- és külpolitikáját, a kisantantban játszott szerepét, különösen pedig azt, hogy a demokratikus elveket hangoztató Prága, amely a végsőkig halogatta a szlovákok számára kilátásba helyezett autonómia megadását is, megtagadta az ott élő magyarok kisebbségi kollektív jogainak biztosítását. Nagy örömmel vette Kárpátalja visszafoglalását, a közös magyar-lengyel határ megteremtését, de csalódottan fogadta, hogy német bábáskodással felállították Tiso „önálló" Szlovákiáját. Bajcsy-Zsilinszky az országgyűlésben többször hangsúlyozta, hogy a határt a Kárpátok vonalához kell mielőbb viszszahelyezni, a magyarságnak vezető szerepet kell újra juttatni a Duna-medencében. Számára elégtelen volt a második bécsi döntés által visszatért terület is, sürgette Dél-Erdély önálló katonai akcióval történő birtokbavételét Nyugtalanította, hogy Budapest a „salamoni döntések" következtében versenyfutásra kényszerül a románokkal és a szlovákokkal a németek kegyeiért. Biztosítani kívánta — különösen a délvidéki rossz tapasztalatok miatt — a visszacsatolt területeken a nemzetiségi jogokat, a Szovjetunió elleni hadjáratban való részvételt pedig azért ellenezte, mert abban a nemzeti főcél, a teljes revízió kivi-