Századok – 1994

Történeti irodalom - Ungarn-Jahrbuch 20. (Ism.: Radó Bálint) II/442

442 TÖRTÉNETI IRODALOM 442 kiderült, hogy a pánszlávizmus csak tetszhalott volt a szláv szellemiség a háború egyik fontos ideológiai fegyvere lett, a háború után pedig reneszánszát élte a szláv nemzetek közötti szolidaritás. Persze csak átmenetileg, mert a szovjet külpolitikában a később anakronizmusnak minősült biztonságpolitikai megfontolások kerekedtek felül, és a védelmi övezetben a szláv államoknak ugyanaz a szerepkör jutott, mint a magyaroknak és a románoknak: testükkel kellett védelmezniük a Szovjetuniót a nyugatról jövő feltételezett támadással szemben. Mindez ma már történelem. A birodalom, amely a múlt század kezdete óta ránehezedett Európára, nem létezik többé, és az orosz határok ezer kilométerre húzódnak Magyarországtól. A felbomlás ráadásul úgy ment végbe, hogy huszonöt millió orosz a föderáció határain kívülre került. A szituáció az orosz történelem oldaláról nézve túlságosan rendhagyó ahhoz, hogy a jövőben csupán az új viszonyok megszilárdulásával lehessen számolni. Hogy mi más következhet: szláv reneszánsz, orosz területi revízió, vagy birodalmi restauráció, senki sem tudja megmondani. Az ilyen kérdéseket megfogalmazó szerző sem, de hát ez nem is az ő dolga. De hogy a jövő esélyeit mérlegelni lehessen, ahhoz a múltat is meg kell ismerni. Gecse Géza intelligens könyve hozzásegít ehhez a megismeréshez. Diószegi István UNGARN-JAHRBUCH 20. kötet (1992) München, 1993. Az 1962 decemberében alapított Müncheni Magyar Intézet 1969 óta folyamatosan jelenteti meg az Ungarn-Jahrbuch köteteit, melyek tanulmányokat, kutatási eredményeket, Magyarország és a magyarság sorsával összefüggő információkat tesznek közzé azzal a céllal, hogy magyar és nem magyar történészek munkáinak bemutatásával német nyelven tegyék elérhetővé a régió iránt érdeklődők számára a történeti irodalmat. Az Ungarn-Jahrbuch itt ismertetésre kerülő 20., 1992-es kötete 1993-ban Münchenben jelent meg az intézet kiadójánál. Michael W. Weithmann, passaui egyetemi tanár „Magyarok elleni védvárak a 10. századból" című tanulmányának bevezetőjében a kalandozások magyar olvasó számára talán jól ismert menetét vázolja, különös tekintettel a bajor hercegség területére vezetett hadjáratokra. Figyelmét ezután a 919-ben trónra kerülő szász dinasztia alatt megindult várépítésre összpontosítja. I. (Madarász) Henrik és I. (Nagy) Ottó elszántan kívántak véget vetni a magyar betörések sorozatának. Henrik 926-ban dekrétumban rendelte el védvárak építését. Most először sikerült egy tervszerűen, központilag irányított várépítési programot végrehajtani. Nagy, egész falvakat állataikkal és ingóságaikkal befogadni képes várakról van szó, nem pedig a virágzó középkor kicsiny, csupán egy családra méretezett lovagvárairól. Ahol korábban is léteztek várak, azokat megerősítették. A nagy várak mellett sokfelé kisebb erődítményekkel is találkozunk. Ezeket nem feltétlenül kiküldött hercegi vagy egyházi felügyelők irányítása mellett, hanem a legtöbb esetben saját erőből és elhatározásra építette egy-egy falu. Jó lehetőséget kínáltak a késői kelta La-Tène kultúra földvárai, oppidumai is ahhoz, hogy ezeket újra használatba vegyék. Weithmann a várak közös jellegzetességének tartja, hogy mindegyikük a 10. század első felében épült, vagy alakult át, rendeltetésük pedig kizárólag a magyar portyák előli védelemnyújtás. Legtöbbjük így 955 után el is vesztette funkcióját. Előfordult viszont, hogy a 12. századtól a miniszteriálisok és lovagok újra belakták a kis várakat. A tanulmányt néhány délbajor vár bemutatása záija. Cornelius R. Zach, müncheni egyetemi tanár „Románia semlegessége (1914 augusztusa és 1916 augusztusa között) az emlékiratok tükrében" című tanulmánya azt a két évet veszi vizsgálat alá, amikor a román kormány nem tudott dönteni a hadbalépésről. Elsősorban két konzervatív és egy liberális politikus visszaemlékezéseit használja fel. Alexandru Marghiloman konzervatív politikus a tartós semlegességet vagy éppen a központi hatalmak melletti hadbalépést szorgalmazta. Constantin Argetoianu azon konzervatív politikusok közé tartozott, akik az antanthoz húztak. A liberális Duca — miniszterelnökéhez, Brátianuhoz hasonlóan — szintén az antantban látta Románia szövetségesét. 1913 februáijában Bukarestben megújították az Ausztria-Magyarországgal kötött titkos szerződést, mely kölcsönös segítségnyújtási kötelezettséget jelentett külső agresszió esetén. Az egyezményhez még ugyanazon hónapban Németország is csatlakozott. Duca miniszter visszaemlékezéseiben arról ad számot, hogy a szerződés annyira titkos volt, hogy sem megkötéséről, sem meghosszabbításairól nem tudott három-négy embernél több Bukarestben. Az 1914. augusztus 3-án Sinaiába összehívott koronatanács az egyetlen lehetséges megoldást választotta, amikor a semlegességet nyilvánította ki. A király ragaszkodott a fenti szerződés tiszteletben-