Századok – 1994

Történeti irodalom - Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből. (Ism.: Diószegi István) II/440

TÖRTÉNETI IRODALOM 441 A pánszlávizmus a szerző bemutatásában a belpolitikára, más vallásokhoz és nemzetekhez fűződő viszonyra, a külpolitikára, és egyáltalán a társadalmi élet minden területére útmutatást adó koherens eszmerendszer. A külpolitikában a messianisztikus orosz küldetéstudat volt központi gondolata, azzal a tartalommal, hogy Európa szláv népeit orosz vezetés alatt álló föderációvá szervezze. Az érvrendszer a szerző tipizálása szerint három fő áramlatra redukálható: az etnocentrizmusra, az államközpontúságra és az ortodoxiára. Katkov az olasz és a német egyesítés eredményein felbuzdulva az orosz állam szükségleteivel argumentált. Danyilevszkij, a legjelentősebb teoretikus, az „Oroszország és Európa" című mű szerzője, azzal érvelt, hogy a szlávok végeredményben egy nemzetet alkotnak. Leontyev és a regényíró Dosztojevszkij pedig azt vallotta, hogy a pravoszláv hit valamennyi követőjének egy államba kell tartoznia. A teória és a valóság közötti ellentmondást — mert hiszen voltak szláv nemzetek, amelyek nem kértek az oroszok vezette föderációból, és az orosz birodalom sem volt kifejezetten szláv karakterűnek nevezhető —, játszi könnyedséggel oldották fel. E felfogás szerint az ukrán és a belorusz nyelv nem volt egyéb, mint az orosz nyelvjárása. A lengyel nemzet, amely örökös lázadásai miatt a „szlávság árulójának" számított, tulajdonképpen nem is létezett, a „finn néptörzs" pedig, amely soha nem rendelkezett önálló államisággal, csupán „etnográfiai anyagnak" minősült. A kaukázusi népeket az oroszok a végrehajtott annexiókkal a török és perzsa hódítástól mentették meg, a közép-ázsiaiakat a kínai előrehatolástól, a balti országokat pedig a német és svéd terjeszkedéstől, az „elnemzetietlenítéstől". Szibériára, amelynek birtoklását mégsem lehetett etnikai vagy biztonsági argumentumokkal alátámasztani, más receptet találtak. A Danyilevszkij-féle pánszlávizmusból kisarjadó eurázsiai irányzat felfedezte az oroszok turáni lelkületét, és az orosz küldetéstudatot egész Ázsiára kiterjesztette. Érdekes a kép, amelyet Gecse Géza a pánszlávok magyarsággal kapcsolatos nézeteiről rajzol. Igaz, a magyarság kis pont volt ebben a kontinentális méretekkel hivalkodó eszmerendszerben. Nem meglepő persze, hogy ezen a tablón nincsenek derűs színek, ami csak részben adódik abból, hogy az orosz szerzőknek a magyarországi szlávok voltak az informátorai. A szláv etnikumba ékelődő magyarság útjában állt az orosz vezette szláv föderációnak, és semmiképp sem kaphatott kedvező minősítést. Ennek megfelelően a magyarok igazából „ázsiai barbárok", akik mindig is elnyomták a szlávokat, és ez az elnyomás a hatvanhetes kiegyezés következtében csak erősödött. Hogy Oroszországtól eltérően, ahol rendeletileg tiltották az ukránt, a beloruszt, a lengyelt és a többit, Magyarországon törvényben biztosították a nemzetiségek (köztük a szlovákok, ruszinok, szerbek, románok és németek) szabad nyelvhasználatát, arról az elfogult szláv szerzők nem vettek tudomást. A prognózisokat is hasonló indulatok fűtötték. Danyilevszkij újrafogalmazta Herder jóslatát: a magyarság előbb vagy utóbb alámerül majd a szláv tengerben. A pánszláv eszmerendszer és a cári külpolitika kapcsolatát, a hatásgyakorlás problematikáját Gecse Géza kellő mértéktartással kezeli, helyenként azonban a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonít neki. A cári külpolitika alapjában véve a mindenkori prioritásokhoz igazodó konzervatív hatalmi politika volt, amely mindenféle forradalom-gyanús tömegmozgalomtól és nemzeti töltetű elgondolástól idegenkedett „Soha nem járulok hozzá" — írta ingerülten II. Sándor a bécsi orosz követ jelentésének margójára, aki arról számolt be, hogy az ausztriai csehek vezetői egy orosz vezette szláv föderáció ragyogó jövőképét rajzolták fel előtte. A pánszláv eszmerendszer szerepe nem volt több, mint másutt más külpolitikai ideológiáé: argumentációt szolgáltatott a külpolitikai retorikákhoz, de az irányt tőle függetlenül jelölték ki. Végeredményben igaza van Pokrovszkijnak, az orosz marxista történetírónak, aki a pánszláv teoretikusokat „udvari szállítók"-nak nevezte. Igazából egyetlen igazán jelentős kivétel említhető — és ezt a szerző kellően részletezi —, az 1877-78-as orosz-török háború, aminek keletkezésében valóban jelentős szerepet kapott a pánszláv ideológiai befolyás. Ha azonban a pánszláv törekvések ütköztek a hatalmi politikai elgondolásokkal, a cári udvarban gondolkodás nélkül félresöpörtek mindenféle szláv szolidaritást. Az 1867-es moszkvai szláv kongresszus résztvevő például bibliai hevülettel ostorozták az osztrák-magyar kiegyezést, a cári külpolitika vezetői azonban kifejezésre juttatták, hogy nagyon is elégedettek azzal, ami Bécs és Pest viszonylatában történt. Elégedettek, mert a dualizmus létrejötte eltorlaszolja a Monarchiában a föderalizmushoz vezető utat, amelynek megvalósulása csak a cárizmus lengyelországi gondjait szaporítaná, és mert megakadályozza, hogy a Monarchia, mint szláv karakterű állam lépjen fel a balkáni szlávok körében, ahol eddig az ortodox és szláv Oroszországnak nem akadt vetélytársa. Az ilyen és hasonló példákat még hosszasan lehetne sorjázni. Gecse Géza a pánszlávizmus utóéletével is foglalkozik. Ez a múlt századi virulens eszmerendszer a szovjet korszak első két évtizede alatt teljesen a háttérbe szorult, bár a szerzőnek érdemes lett volna kitérnie arra, hogy a világforradalom, az új megváltó ideológia — a pánszlávizmushoz hasonlóan — jelentős részben az orosz messianizmusból táplálkozott. A második világháború alatt és után azonban