Századok – 1994

Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418

428 FIGYELÓ szunna fontos jogiforrási jelleggel bír, nagy változásokat eredményezett, és támogatói megalapították a sháfita iskolát. Sháfi'i tézise valójában az igazságszolgáltatás klasszikus teóriájának (uszul alfiqh) alapját képezte, amely a tizedik század elején kristályosott ki. Azt a jogi értelmezést, ami az iszlám fogalmainak megértésére irányult „dzstihád"-nak nevezték. Egy jogi probléma megoldását most már a jogásznak előbb a Koránban és a hagyományokban található példákban kell keresnie. Ha ezen isteni kinyilatkoztatások között nem talál konkrét megoldást, analógiát vagy a következtetés egyéb helyettesítő elveit, úgy az ún. isztihszán-t (igazságos elbírálás), ill. isztiláh-t (közérdek) kellett alkalmazni. Az idzsmá klasszikus elvének két lényeges hatása volt. Először is egy megengedő elvként szolgált arra a célra, hogy a különböző véleményeket az ellentmondások leküzdése érdekében egyáltalán lehetséges próbálkozásként fogadják el. Másodszor, a meglévő joghelyzet stabilizálását célozva megszorító elvként szolgált, hiszen így az idzsma a jogtudók véleményét forrásműnek tekintette, de egy más változat állítása már a megdönthetetlen idzsma tagadását jelentette ismét és eretnekségnek számított. Az idzsmá a merevség utolsó pecsétjét is ráütötte az iszlám jogi doktrínára és ezzel a 10. századtól kezdve megszűnt minden független jogi gondolkodás. Az arab mondással élve: „az ijtihád ajtaja bezárult". így tehát a jogászok most már végképp kötve voltak a taqlíd (hitelesség) doktrínája által, amely az iszlám hanyatlását is magában rejtette. Azonban a sunni, vagy ortodox négy iskolán kívül jelen vannak még a síitah és ibadita elnevezésű kisebbséget tömörítő szekták, melyek shari'a-értelmezése jelentősen eltér a sunnitáétól. Különösen az ún. síita jog fejlődött alapjában véve a vallási rendszerből, ahol az uralkodókat (imámokat) az istenség közvetlenül inspirálta és így a Törvényhozó szószólóinak tartották őket. A különböző iskolák és szekták közötti választóvonal idővel földrajzilag is elkülönült, mivel a különböző területeken működő kádik bíróságai egyre inkább egyegy iskola elveivel azonosították magukat. Ennek következtében a Közel-Keleten és az indiai szubkontinensen a hanafita jog vált uralkodóvá; Észak-, Nyugat- és Közép-Afrikában a malikita jog; Kelet-Afrikában, az Arab-félsziget déli részein, Malájföldön és Indonéziában a shafiita jog; Szaúd-Arábiában a hanbalita jog; Iránban, valamint Kelet-Afrika és India síita közösségeiben a síita jog; és végül az ibádita jog Zanzibárban, Ománban és Algéria egyes részein. Nem folytatom a gondolatsort tovább, melyre az opponenst sarkallták az előttünk fekvő mű tudományos eredményei. Mindez egyben azt is kifejezésre juttathatja, hogy a Korán világába történő bevezetés a jogtudomány számára is értékállónak bizonyult.