Századok – 1994
Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418
FIGYELŐ 427 ugyanis szigorú értelemben vett jogügyletekhez, és e szúrák témái igen széles körűek, de általában hatásuk a meglévő arab szokásjog néhány fontos részletének puszta módosítását hozták csak. A próféta mint a közösség főbírája a problémákat felmerülésükkor a Korán tételeinek az értelmezésével és kiterjesztésével oldotta meg, és ugyanezt az ad hoc tevékenységet folytatták halála után a medinai kalifák. De pl. az Omajjáda dinasztia, amely damaszkuszi központjából egy széles katonai birodalmat kormányzott, már egy sokkal szélesebb dimenziójú joggyakorlatot eredményezett. A bírók kinevezésével a különféle tartományok és kerületek élére egy szervezett bírói testület született. így a kádik feleltek az Omajjáda dinasztia által kiadott államigazgatási és pénzügyi törvények végrehajtásáért, és mivel magukat a helyi jog szószólójának tekintették, a meghódított területeken a római-bizánci és az iráni jog intézményei is beolvadhattak a mohamedán joggyakorlatba. Az egyes kádik mérlegelésétől függően a Korán szabályain alapult a döntés, de a medinai korszak Korán-központúsága — a relevanciák egyre szélesedő skálája mellett — csak vesztett a fényéből. Erre a helyzetre először a nyolcadik század elején reagált az arab társadalom, amikor a jogtudósok laza tudományos szövetségekbe tömörülve azon kezdtek vitatkozni, hogy vajon az Omajjáda joggyakorlat megfelel-e az Iszlám vallás etikájának. A nyolcadik század közepén hatalomra jutott Abbászida uralkodók, akik megfogadták hogy egy igaz muszlim államot és társadalmat hívnak életre, aktívan támogatták ezen korai iskolákhoz tartozó jogászokat, és ez az igazságszolgáltatás megújulását jelentette. Céljuk az volt, hogy mohamedánná tegyék a jogot, mégpedig oly módon, hogy a Korán elveinek tükrében újra értékelték a joggyakorlatot és ennek alapján változtattak rajta vagy vetették el a korábbi joggyakorlatot. A számos korai jogi iskola közül a két legfontosabb a medinai málikita és az al-fűfai hanafiták iskolája volt, melyeket kiváló helyi tudósok után neveztek el (név szerint Málik ibn Anasz és Abú Hanífah után). A málikita és hánafíta dogmák, ahogyan azokat akkor az első jogi összefoglalásokban feljegyezték, nagy mértékben eltértek persze egymástól, nemcsak azért, mert a szabad jogi gondolkodás mindenképpen eltérő nézeteket eredményezett, hanem azért is, mert ezeket a tudósokat befolyásolta saját eltérő környezetük. Mély jogelvi konfliktus keletkezett tehát azon iskolák között, amelyek fenntartották, hogy a tudós a Korán elvein kívül saját eszére (ra'y) is támaszkodhat a jog és azok között, amelyek ragaszkodtak hozzá, hogy a jog egyetlen érvényes forrása a Koránon kívül a Próféta által teremtett precedens lehet. A jogtudó célja az volt, hogy megszüntesse ezeket az ellentmondásokat és a jogban egységet teremtsen azáltal, hogy kidolgozza azoknak a forrásoknak a szilárd elméletét, amelyekből a jogot meríteni kell. így a 9. századi jogtudók alapvető tanítása az volt, hogy nem szerezhetjük meg az iszlám ismeretét csak a Koránon vagy a Próféta isten által inspirált precedensein (szunna) keresztül, ahogyan azokat az eredeti feljegyzések (hadíth) tartalmazzák, mert a jogban az emberi értelmet az analógián alapuló következtetésekhez kell kapcsolnunk, vagyis analogikus dedukció alá kell vennünk (qijász) azokat a problémákat, melyekre nem adott választ az isteni kinyilatkoztatás. Ilyen értelemben a hagyomány (szunna) lett az iszlám jog továbbfejlődésének a forrásává. így a nagytekintélyű Sháfi'i ragaszkodása ahhoz, hogy a
