Századok – 1994

Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418

426 FIGYELÓ lítéséről. Az újkori (modern) joghistória azonban szélesebb értelemben rákényszerült a megkésett polgári átalakulások szerves alkotóelemévé váló jogcsoport közelebbi elemzésére. A késleltetettség szimptómáinak a tipikus terrénumává lett ugyanis éppen az a Koránon alapuló jogcsoportrégió, amely a délkelet-európai népek sorsát majdan behatárolta (ld. pl. a Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe. Közgazdasági és Jogi К Bp. 1979. alapján) a modern társadalmak születése idején. Mindeddig azt vélelmeztük ugyanis, hogy az iszlám a maga klasszikus formájában diametrálisan különbözik a kontinentális jogrendszerektói, hiszen ez a jogrendszer az individuumnak nem csupán a társaival és az állammal való kapcsolatát szabályozza, amely majdnem minden más jogrendszerre jellemzó, hanem szabályozza kapcsolatát istennel és saját lelkiismeretével is. A rituális cselekedetek, mint például a napi imádságok, az alamizsna adása, a böjt és a zarándokolás mind szerves részei az iszlám jognak, és általában az ősforrások első fejezeteiben találhatók. Az iszlám jogot legalább annyira foglalkoztatják persze az etikai, mint a jogi kérdések, vagyis hogy nemcsak a jogilag megengedett, illetve kötelező cselekedetek fontosak, hanem arra is figyelni kell hogy az ember lelkiismerete mit diktál, mit tegyen és mitől tartózkodjon. így tehát néhány cselekedetet eleve dicséretesnek minősítettek (mandúb) ami annyit jelent, hogy elvégzésük isteni kegyet, míg elmulasztásuk isteni haragot vált ki, megint másokat pedig feddést érdemlőnek tekintettek, (makrúh) és elmulasztásuk isteni kegyet, elvégzésük pedig isteni haragot eredményezett. Egyik esetben sem ismerték azonban sem a pozitív (jutalom), sem a negatív (büntetés) szankciót, sem pedig a semmisséget vagy érvényességet. Az iszlám és a nyugati jogrendszerek közötti második legnagyobb különbséget abból a muszlim jogfelfogásból eredeztettük, miszerint a törvények isteni akarat kifejeződései. Mivel a Mohamed Próféta 632-ben bekövetkezett halálával isten akaratát többé senki nem közvetítette az emberek felé, az isteni kinyilatkoztatások tételei ettől kezdődően megkövesedtek, megváltoztathatatlanok lettek. Azáltal, hogy e forrásanyag magyarázatának és bővítésének folyamatát a dogmák középkori jogi kézikönyvekben való kikristályosodásával teljesnek tekintették, a jog merev, statikus rendszerré vált. Nem úgy a világi jogrendszerek, amelyek a társadalomból nőttek ki és a társadalom változó körülményeivel együtt változtak, míg a muszlim jogot égi hatalom kényszerítette a népre. Az újkori történelem társadalmi tapasztalatai azonban gyökeresen megváltoztatták ezeket a vélelmeket. A tanzímát reformokra gondoljunk csupán, melyek nyomvonalán bontakozott ki az iszlám történelmi szerepváltása és csak ennek alapján érthetjük majdan, hogyan válhat alkalmassá a tradicionális jog arra, hogy a mai muszlim társadalom változó körülményei által támasztott igényeknek is megfeleljen. Ez a kérdés tehát a mai iszlám jog központi problémájához vezeti el a tekintetünket. Ma ezt a történelmi alakulást különböző nagytekintélyű tudományos iskolák és eszmeáramlatok irányítják, melynek gyökerei ismét az iszlám tradíciókhoz nyúlnak vissza. Az iszlám jog történelmi fejlődése ilyen értelemben is tanulságos lehet számunkra. Az első muszlim közösség — amely 622-ben alakult a Próféta vezetésével — a Koráni kinyilatkoztatások alapján szerveződött. Pedig a Koránt egyáltalán nem tekinthetjük egy átfogó jogi kódexnek. A szentkönyv alig néhány szúrája kapcsolódik