Századok – 1994

Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418

424 FIGYELÓ tiil vezette és ellenőrizte az eljárást, amit az ünnepélyesség és kifinomultság hiánya jellemzett. A jogi képviselet nem volt ismeretlen, de a felek általában személyesen jelentek meg és szóban adták elő kérelmüket a kádinak. A kádi első feladata az volt hogy eldöntse, melyik félre esik a bizonyítási teher. Ez nem feltétlenül a felperes volt, hanem az a fél, akinek álláspontja ellenkezett г ügyhöz kapcsolódó eredeti vélelemmel. Egy állítólagos bűncselekmény esetén például a vélelem a vádlott ártatlansága, és egy tartozás kifizetésére irányuló perben a vélelem az hogy az adósnak nincs tartozása. így a bizonyítási teher az első esetben a vádat illetné, a másodikban pedig az igénnyel fellépő hitelezőt. Természetesen ez a bizonyítási teher vándorolhat a felek között akár többször is a per folyamán, mint például abban az esetben, amikor az állítólagos adós viszontkeresettel él a hitelezővel szemben. A bizonyítottság mértéke akár első, akár másod, akár harmadfokon egy merev határ volt, és majdnem egyező a büntető és polgári ügyekben. Vallomástétel vagy a vádlott által tett beismerő vallomás hiányában a felperesnek vagy a vádlónak két tanút kellett állítania, akik szóbeli vallomást tettek közvetlen tudomásuk alapján a felperes állításának helyességét illetően. Az írásbeli vagy a közvetett bizonyíték, bármennyire meggyőző volt is, nem volt felhasználható. Sőt, szóbeli vallomást (saháda) is csak két becsületes, jellemes, felnőtt (férfi) muszlim tehetett. Bizonyos esetekben a nők vallomása is elfogadható volt (egy férfi helyett két nőnek kellett szerepelnie), és a legtöbb vagyonjogi kereset esetén a felperes eleget tehetett a bizonyítási teher követelményének ha egyetlen tanút állított és ünnepélyesen megesküdött, hogy kérelme valós alapokon nyugszik. Ha a felperes vagy a vádló előállította a megfelelő mennyiségű bizonyítékot, a döntés az ő javára volt megadható. Ha nem sikerült semmilyen tartalmi bizonyítékkal szolgálnia, a döntés a vádlott javára született. Ha valamennyi bizonyítékkal rendelkezett is, de ez nem elégítette ki a sahadah (a bizonyítás) szigorú követelményeit, a vádlottnak felajánlották a tagadó eskü lehetőségét. Ha ezt az esküt szabályosan letette, javára dőlt el az ügy, ha azonban visszautasította, a felperes győzött, feltéve a legtöbb esetben hogy az utóbbi is letett egy esküt. A barbár népjogok fejlettségi szintjére utal tehát, hogy a muzulmán peres eljárásban általában a vádelvi rendszer uralkodott. A felek valamelyikének vádjával kezdődött a per és a kádi eredetileg még a büntető pereket sem kezdeményezte hivatalból. Viszonylag korán kifejlődött azonban a per írásbelisége, főként az eljárásban közreműködő jogtudósok hatása alatt. Erről azonban a Korán még mit sem tudósít számunkra. így a percselekmények vitelében jelentős szerepe lett az írnokoknak, a kádi titkároknak, a küldöncöknek és a tolmácsoknak. Végezetül utaljunk arra is, hogy a muszlim jog elkülönítette a pogányok és más nem muzulmán népek (zsidók, keresztények) joghelyzetét egymástól. Főként ez utóbbiak saját joguk szerint is élhettek, de bűncselekményeikért a muzulmán jog szerint feleltek. Külön szabályozták a hitetleneknek a muszlimokkal kötött ügyleteiket és eltiltották azokat a mohamedánokkal kötendő házasságtól, ill. a muszlim rabszolga tartásától. A fejlődésében jócskán megrekedt jogrendszer egyébként a vallási tanokkal összefonódva mindmáig a legkiteijedtebb jogcsoportrégiók egyikének mondható. A modern gyarmatosítás kezdeteitől (16-17. sz.) azonban a muzulmán