Századok – 1994

Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418

FIGYELŐ 423 Éppen ezért ezek lebonyolítására külön végrehajtót kellett megjelölni. Az iszlám jog egyébként részletesen szabályozta az öröklést kizáró okokat is. Már az ősforrások alapján magára vonja figyelmünket a muzulmán büntetőjog. A mohamedán vallási tanok elterjedése az arabok bomló ősközösségi rendjében kialakult szokások leküzdésében jelentős előrehaladást ért el. Ez látható a büntetőjog területén főként a vérbosszú fokozatos visszaszorításában. A gyakran egész törzsek kipusztulásához vezető vérbosszú ellen ugyanis már a próféta tanításai keményen felléptek. Ennek ellenére a vérbosszú maradványai még hosszú ideig éltek és részleges jogi elismerést nyertek. A megölt hozzátartozóit, rokonait pl. ki kellett engesztelnie az elkövetőnek és a megölt nemzetségének a kiengesztelését szolgáló eszközöket a jog tüzetesen meghatározta. Szigorú böjt és a muszlim hiten lévő rabszolgák kiváltásával kiengesztelést lehetett azonban szerezni, de ezen felül a jóvátételi kötelezettség hárult a bűncselekmény elkövetőjére. A muzulmán jog tehát fokozatosan a jóvátétel rendszerét, a vagyoni elégtételt állította a vérbosszú helyébe (ld. 4. szúra 92, 93). Ezért nem oszthatom azt a nézetet (ld. 450. p.), hogy „a jus talionis nagyon is szűkreszabott lehetett". Ellenkezőleg a Korán, mint elsődleges ősforrás keletkezése idején a tálio szinte általános lehetett, amit a próféta minden eszközzel törekedett csökkenteni. Ettől függetlenül a kinyilatkoztatás még a tálióval való azonosulást is megőrizte (ld. „Valamely rossz tett fizetsége egy hozzá hasonló rossz tett" i. m. 42/40.). A jóvátétel egyébként rendkívül változatos lehetett (ld. 2/178, 2/194, 42/40.). Legsúlyosabb volt viszont a szent földön elkövetett bűncselekmény, valamint a saját vér pusztításáért kivethető megváltás. A feleség megölésért már enyhébb büntetést, rabszolgák és hitetlenek haláláért pedig kárpótlást, ill. csak a rabszolga értékét kellett megfizetni. A muzulmán büntetőjog ismerte a kollektív büntetőjogi felelősséget is. Falvak, egész territóriumok, vagy egy ház összes lakói feleltek a körükben elkövetett gyilkosságért, ha a tettes ismeretlen. Széltében elterjedtek a testcsonkító büntetések. A Korán határozta meg a kiengesztelés alá nem eső bűncselekményeket és ezek jelentős része súlyos testi büntetést, testcsonkítást, ill. halálos büntetést vont maga után (lázadás, hitehagyás, istenkáromlás stb.) Enyhébb büntetésnemek közt találjuk a korbácsolást, pénzbüntetést, száműzést. A bíráskodás és eljárásjog fejlődésében sajátos szerepe volt a muszlim helytartók által kinevezett és az egész birodalom területén megszervezett kádi-bíráskodásnak. A muzulmán jog szigorú követelményeket állított a kádi kinevezéséhez, aki nemcsak a bíráskodást, de a helyi közügyek (utak, középületek) feletti felügyeletet is gyakorolta. A bírónak a hitben és a jogforrások területén is tájékozottnak kellett lennie, de munkájában igénybe vehette a jogtudósok közreműködését. A vagyonos helyi előkelőségek kezébe került kádi tisztség gyakorlása azonban idővel helyi hatalmaskodássá, zsarolássá fajult. Ezért tevékenységük állami ellenőrzését is ki kellett fejleszteni. Mindez a Korán szúrái alapján természetesen még nem látható. Hagyományosan az iszlám jogot ugyanis a bíróságon a kádi juttatta érvényre, aki a tény-és jogkérdésnek egyaránt a bírája volt, bár nehéz jogi kérdésekben tanácsot kérhetett egy hivatalos jogásztól, vagy a muftitól. Nem volt hierarchikus bírósági rendszer és nem létezett egy szervezett jogorvoslati rendszer sem. A kádi írnokán (kátib) keresz-