Századok – 1994

Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418

422 FIGYELÓ tulajdonjoggá változtatták. Ez a földtulajdonjogi forma a 10. században lett általános és egyidejűleg jelentős alapot teremtett a helyi moszlim urak önállósulásának, miután az a nyugat-európai feudális birtokformák közül a beneficiumhoz állt legközelebb. A földre vonatkozó tulajdonjog ilyen előrehaladott fejlődése mellett megmaradt az egyházi szentélyek, vallási és jótékonysági intézmények célját szolgáló földel elidegeníthetetlensége, egyes területeken pedig tovább élt a rabszolga feletti tulajdonjog is. Az iszlám, a Korán uralma alá került területeken jelentős kereskedelmi- és pénzforgalom fejlődött ki. Az egységes birodalom létrejötte önmagában is elősegítője lett a szárazföldi és tengeri forgalom kiszélesítésének. A muzulmán kötelmi jog ennek megfelelően erőteljes fejlődésnek indult (Id. a 2. szúra 282. és k. pp. alapján is). A kötelemfajták gyarapodásával szigorúan szabályozták és mereven elhatárolták egymástól az előfordulható kötelmi jogi viszonyokat. Taxatíve meghatározott szerződési típusokat dolgoztak ki és a szerződések érvényességéhez a felek egyetértésén túl a megfelelő szerződési tárgynak tulajdonítottak nagy jelentőséget. A szigorú vallási normák ugyanis a rituális szempontból „tisztátalan" dolgok egész sorát zárták ki a forgalomból. Semmisnek tekintették az uzsoraügyleteket (ld. 2. szúra 275., 276., 3. szúra 130. stb.), de az azokat megkerülő ügyleteket már jogi védelemben részesítették. így a vétel, a csere, a pénzváltó ügyletek a szállítási szerződések, a bérlet, a kölcsön, a letét és a megbízás is ismertté vált a muzulmán jogban. A Korán szúrái azonban ezt az előrehaladást még csak implicite foglalták magukban. Szembetűnő sajátosság, hogy a házasság a muszlim jogban a kötelmi jog részévé lett. A házasság létrehozásánál ugyanis a nő nem szerződő fél, hanem a szerződés tárgya volt (Id. a 2/221, 4/4, 4/24, 5/5. alapján). A házassági szerződést a vőlegény és a menyasszony gyámja között, tanúk jelenlétében kötötték. A muszlim házasság egyébként a poligámián alapszik, minden muzulmán férfinek egyidejűleg legfeljebb négy felesége lehetett. Ismerték ezen kívül az állandó, az időleges és a nem szabad nővel kötött házasság formáit is (ld. Uo. 115-116.). A házassági vagyonjogban a vagyonelkülönítés elve uralkodott. így a több nővel is köthető állandó házasság esetében minden nő külön vagyonban részesült, amit a házasságtól történő elállás esetén elveszíthetett. Házassági akadálynak tekintették a vérrokonságon és sógorságon kívül a bálványimádást és a nő kiátkoztatásával megszüntetett előző házasságot. Az ideiglenes, ill. a meghatározott időre kötett házasságot pedig különleges egyházi szekták részére engedélyezték, a nem szabad nővel kötött házasság viszont a kellő anyagi alapot nélkülözők körében volt elismert (ld. 4. szúra 3., 25). Az ebből származó gyermekeket azonban törvényes gyermekeknek tekintették. Az iszlám jog a nőt megalázó joghelyzetbe taszította, ami pl. a válás módozataiban is megnyilvánult (Vö. 2. szúra 229, 230, 231). A férj a nőt kellő indok nélkül is elbocsáthatta bizonyos összegű jutalom lefizetése mellett. A kiátkozással bíró előtt elbocsátott nő pedig többé képtelenné vált jogilag elismert házasság megkötésére is. Végül a családdal összefüggő vagyonjogi viszonyokra utalva az örökjog egynémely sajátossága vonja magára figyelmünket. A muszlim örökösödési jogban pl. kifejlődött a végrendelkezés, de csak a végrendelkező vagyonának 1/3-a felett. Rendkívül bonyolult helyzet alakult ki viszont a több feleség és azoktól származó törvényes gyermekek közötti vagyonmegosztásnál.