Századok – 1994

Figyelő - Horváth Pál: Az iszlám jog fejlődéstörténete II/418

FIGYELŐ 421 vallás térhódításától, ill. az egyház törvényeitói nem tudott elszakadni és a rabszolgaság jelentós maradványainak megőrzését is lehetővé tette. A muszlimok és „hitetlenek" kozt ugyan a jog éles határvonalat húzott, de megkövetelte egyben, hogy a hit felvételével a kinyilatkoztatott jog is alkalmazást nyerjen. A jog személyszerúsége alapján viszont már a hitben született muszlim bárhova került életében, a mohamedán jog szerint volt köteles élni. Valójában a muszlim jog alapvető forrásai eredetileg nem adtak lehetőséget tudományosan megalapozott jogrendszer kifejlesztésére. Simon Róbert felidézett szövegkönyve alapján empirikusan kitapintható ez a jelenség. Sem a jogági elkülönülés, sem az institúciók jogdogmatikai kimunkálására nem került sor. A kádi-bíráskodás irányelveiben alakult ki később egy rendszer, mely a római és nyugat-európai feudális jogrendszerektől is lényegesen eltért. Ebben a rendszerben első helyre kerültek a muszlimok hitbeli kötelezettségei, azt követik a magánjogi, büntetőjogi szabályok, a hitetlenek elleni harc kötelezettségei, végül a bírói eljárás és tanúskodás, valamint a rabszolgák felszabadítására vonatkozó szabályok. A birtoklási és vagyonjogi viszonyok pl. a muzulmán jog legkevéssé kidolgozott területét képezik. A földtulajdonjog területén ugyanis a Koránon alapuló kezdetleges jog minden földet isteni vagyonnak tekintett, amely felett a kalifa rendelkezési joga korlátlanul érvényesülhetett. Az uralkodó csak használatra adhatta át a földet magánszemélyeknek. E felfogásnak megfelelően a jogtudósok véleménye is megerősítette, hogy a hódítások árán szerzett föld nem válhat egyéni tulajdonná. A földtulajdonjog ennek ellenére fokozatosan kifejlődött. A földtulajdon kifejlődésének a korlátai általában megmaradtak az iszlám vallási központot képező városok környékén. E földeket szent területnek tekintették, ahol hitetlenek nem tartózkodhattak, tilos a vadászat és a vadon növényzet kiirtása. A kalifátus központi területein tehát a kalifa földtulajdonjoga érvényesült. A hódítások eredményeként eredetileg Irak, Szíria és Egyiptom földjeinek jelentős részét is a kalifa tulajdonának nyilvánították, az azokon élő lakosság pedig földadóval terhelt örökös bérlóvé lett. A meghódolt iráni, ill. bizánci földbirtokosok egy része később az arab nemesség, de főként a kalifához közelállók jutottak először valamiféle birtokjoghoz. így a meghódított földek birtokbavétele alapján általában a nyugat-európai allodiumhoz közelálló tulajdonjog keletkezett (mülk). A legyőzött hitetleneket megfosztották a földre vonatkozó tulajdonjoguktól és adófizetésre kötelezték. A muszlim szent föld és a meghódított területek birtokbavétele tehát még nem hozott létre határozott (feudális) földtulajdonjogi formákat. így a kalifa nemzetségének tagjai és az előkelő muszlimok egy része gyakran több tízezer rabszolga feletti tulajdonjogot is megszerzett a meghódított földek birtokbavétele mellett. A feudalizálódás erőteljes kibontakozásával keletkezett a katonai szolgálatok fejében ajándékozott földtulajdon (qatía). Ezeket a földeket már túlnyomórészt a függésben élő ráják (jogfosztottak) művelték meg, de emellett továbbra is felhasználták a birtokosok a rabszolgákat is. A 11. század folyamán általánosan elterjedt a szolgálatok jutalmául illetve a szolgálat idejére adott feudális földtulajdonjog (iqta). A katonai szolgálatot teljesítő réteg általában élethossziglan, vagy meghatározott időre jutott ilyen földek birtokába. Kezdetben az ilyen birtoklás az adományozott földön élő lakosság járadékaira adott jogot. Idővel ezt a jogot a birtokosok a föld feletti