Századok – 1994

Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394

FIGYELŐ 413 zás. A kínai önkéntesek megjelenésével ugyanis a háború magával Kínával folyt, így azt a hagyományos fegyverekkel megnyerni nem lehetett. A küzdelem tehát fegyverszünettel ért véget, amely nem biztosította egyik fél győzelmét sem. Ez azonban komoly hatással volt az amerikai közvéleményre, hiszen korábbi fegyveres vállalkozásaik (főleg gyenge szomszédaik ellen) mindig sikeresek voltak. Most mint szuperhatalomnak kellett megtanulniuk, hogy „hatalmuknak korlátaik is vannak". A koreai háború kirobbanásával egyidejűleg megváltozott az Egyesült Államok magatartása Tajvannak kapcsolatban is. A szigetet (régi nevén: Formózát) az 1943 novemberi kairói konferencián Kínának ígérték. így amikor 1949-ben Csang Kai-sek nemzeti hadserege a szárazföldön súlyos vereséget szenvedett, s Tajvanra húzódott vissza, az amerikaiak azt várták, hogy a sziget elleni kommunista invázió mikor vet véget a polgárháborúnak. Bár az Egyesült Államok korábban támogatta Csángót, ekkor már — mondja a szerző — visszahúzódott „és arra összpontosított, hogy Nyugat-Európát továbbra is megóvja a kommunista uralomtól". A koreai háború azonban végetvetett a be nem avatkozásnak és Truman utasította a hetedik amerikai flottát, hogy a szárazföld és Tajvan között foglaljon állást. Ezzel nem csupán a szigetet védte a megtámadástól, hanem akadályozta azt is, hogy a kínai erők a Koreában húzódó amerikai állások oldalába kerüljenek. A koreai háború további dimenziót is adott az Egyesült Államok délkelet-ázsiai elkötelezettségének: belebonyolódott a vietnami fejleményekbe. 1945-ben amikor a japánok veresége után a franciák visszatértek indokínai birtokaikra, Amerika nem nyújtott nekik különösebb támogatást. Távol kívánta tartani magát „attól a francia erőfeszítéstől, hogy fegyverrel szálljon szembe az erősödő ázsiai nacionalizmussal, amely gyorsan véget vetett a régi típusú kolonializmusnak". A koreai félsziget eseményei azonban megváltoztatták ezt a magatartást. Mivel az amerikai stratégák meg voltak győződve, hogy a fejleményeket „egyetlen kéz irányítja az Elbától a Mekongig", 1950-ben elhatározták, hogy itt is védelmére kelnek a fenyegetett nem kommunista világnak. Mikor Truman kirendelte a hetedik flottát Tajvan védelmére, egyben katonai tanácsadókat küldött a Viet Mính ellen harcoló francia erőkhöz. Amikor 1954-ben kiviláglott, hogy a franciák nem képesek megvédelmezni volt gyarmatukat, Dulles külügyminiszter megszervezte a SEATO-t, a Délkelet-Ázsiái Szerződés szervezetét. Ez azonban — eltérően a NATO-tól — az Egyesült Államokat leszámítva nem képviselt komoly erőt, mert nem volt tagja a térség két legnagyobb nem kommunista állama: India és Indonézia. így minden teher az amerikaiakra hárult, akik a vietnami háború során 56 000 embert vesztettek, többet mint Koreában. Ugyanakkor vietnamiak százezrei pusztultak el a gyilkos küzdelemben, amelynek során az amerikaiak háromannyi bombát dobtak le és gránátot lőttek ki, mint a második világháborúban Németországra és Japánra együttvéve. A vérveszteség és a 141 milliárd dollár hadikiadás nem hozta meg az eredményt, az amerikai hadsereg — először történelme során — nem aratott győzelmet. Mint a szerző írja: „Koreában az amerikaiaknak fel kellett ismerniük hatalmuk korlátait, de a küzdelem célját elérték Vietnamban viszont a végkifejlet megalázó volt, hiszen kudarcot vallott az a kísérlet, hogy szilárd demokratikus kormányt állítsanak fel Dél-Vietnamban." Ez egyben azt is jelentette, hogy a feltartóztatási politika Ázsiában sikertelen volt.