Századok – 1994

Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394

412 FIGYELÓ zettséget jelentett. Mint a szerző megfogalmazza: „Békeidőben most történt meg először, hogy az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt az európai ügyekbe való beavatkozásra. így kezdődött a szovjet kommunizmust feltartóztató (containment) politika. A következő nemzedék életében ez lett az amerikai külpolitika központi kérdése." Ennek egyik módja a kommunista hatalomátvétellel fenyegetett országok gazdasági megsegítése volt. Legjellemzőbb formája az 1948-ban kezdeményezett Marshall-terv, amely Nyugat-Európa gazdasági helyreállítását szolgálta. A másik megoldás a katonai szervezet volt, a hivatalosan az Egyesült Államok és Kanada, valamint tizenkét európai állam kezdeményezésére 1949-ben létrejött NATO. Ennek alapelve az volt, hogy az aláírók egyikét ért támadás esetén azt valamennyiük az őket ért támadásként tekintik. Amikor 1950-ben Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát, akkor világossá vált, hogy 1947-ben Truman a Görögországnak és Törökországnak nyújtott segély bejelentésekor „globális elkötelezettség"-re gondolt. Mivel a NATO az európai kommunista expanziót megakadályozta, ez a lépés az ázsiai expanzió kezdetét jelölte az amerikaiak számára. A szerző azonban harminc év után nem látja ezt olyan magától értetődőnek. Bár azt nem tartja kétségesnek, hogy az oroszok jóváhagyták a támadást, nem talál arra magyarázatot, hogy miért nem volt jelen a szovjet képviselő a Biztonsági Tanácsban, amikor megszavazták a Dél-Koreának nyújtandó támogatást, amit megvétózhatott volna. így a segítséget az Egyesült Nemzetek közgyűlése is jóváhagyta. (Az ENSz főtitkára, mondja a szerző, felszólította a szovjet delegáltat a visszatérésre, de az visszautasította azt.) Ugyanakkor nem tekinthető bizonyosnak, hogy a támadás valóban az Egyesült Államok elkötelezettségét kívánta próbára tenni. Ugyanis 1949-ben MacArthur tábornok, a Japánt megszálló amerikai erők főparancsnoka egy beszédében kihagyta Koreát azon országok felsorolásából, amelyek a Csendes-óceán nyugati térségében az Egyesült Államok védelmi övezetének részét alkotják. Ugyanezt tette hat hónappal az invázió előtt Acheson külügyminiszter is. Vagyis, összegezi a könyv, „az inváziót talán csekély kockázatnak tekintették kezdeményezői". Azonkívül a koreai félsziget mesterséges kettéosztottsága a két szuperhatalom közötti patthelyzet következménye volt, így az invázió helyi koreai törekvéseket is tükrözhetett, miként távlati kommunista célokat is, akár az oroszok, akár a kínaiak álltak mögötte. (Az is tény, említi meg a szerző, hogy az Egyesült Államok előzőleg megtagadta a délkoreai elnöktől, Li Szin-man-tól a nehéz fegyvereket, mert nem akarta, hogy az Északot megtámadva háborút robbantson ki.) A koreai háború — mondja Degler professzor — a világtörténelemben az első példa a kollektív biztonságra, amelyet egy hivatalos nemzetközi szervezet valósított meg. Ugyanakkor kétségtelenül kellett hozzá egy ország, az Egyesült Államok elhatározó akarata és támogatása. Mivel pedig az amerikaiak elhatározottságát növelte a feltételezés, hogy Oroszország áll a koreai invázió mögött, így valójában a beavatkozás inkább a „szelektív biztonság" megnyilvánulása volt, mintsem bizonyíték a kollektív biztonság elvének érvényesülése. A beavatkozás egyben hatalmasra növelte az Egyesült Államok külföldi katonai erejét és elkötelezettségét. (A katonai költségvetés három év alatt 13 milliárd dollárról 50 milliárdra emelkedett.) Ugyanakkor — állapítja meg a szerző — a történelemben ritkán esett meg, hogy egy nagyhatalom ekkor áldozata olyan csekély materiális eredménnyel járjon, mint a koreai beavatko-