Századok – 1994

Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394

FIGYELŐ 411 orosz erők jelentőségét, de ezt a fenyegetést ellensúlyozta az, hogy Amerika volt az egyetlen a háborúban részt vett hatalmak közül, amelyik mind gazdasági, mind katonai értelemben erősebben került ki a háborúból, mint amilyen volt a hadbalépéskor. Feltételezik, hogy ez is (az atombomba monopóliumával együtt) szerepet játszott abban — nyers modora és tapasztalatlansága mellett —, hogy Truman kezdetben igen udvariaüanul bánt az oroszokkal. Szembe szokták állítani a két elnöknek eltérő magatartását az oroszokkal kapcsolatban. Egyesek szerint a hidegháború nem következik el, ha Roosevelt nem hal meg 1945 áprilisában. A szerző szerint azonban ez a feltételezés nem állja meg a helyét. Igaz ugyan az — mint Churchill emlékirataiból tudható —, hogy Roosevelt tudatosan törekedett arra, hogy „Churchill kárára jó pontokat szerezzen Sztálinnál". Meggyőződése volt, hogy ő tud bánni Sztálinnal, s kétségtelenül békítő szerepet játszott a másik két, időnként élesen szembenálló partner között. Degler professzor szerint azonban Roosevelt nem volt idealista (bár bízott a nagyhatalmak érdekeinek háború utáni összebékíthetőségében), az Államok külpolitikájának alapelveiből nem engedett volna, s igen valószínű, hogy ha Roosevelt életben marad, a háború utáni amerikai-orosz kapcsolatok akkor sem alakulnak másként. A háború után a két hatalom érdekei élesen eltértek egymástól. Oroszország (a szerző általában ezt a megjelölést használja) az Elbától keletre fekvő területeket szilárdan kezében tartotta, s nem csupán azért, hogy biztosítsa a Németországba vezető összeköttetési vonalakat. Kelet-Európának ez a katonai, gazdasági és ideológiai alávetése a Nyugat szemében a kontinens politikai egyensúlyát veszélyeztette. Ez keltett félelmet a vezető amerikai politikusokban, s ez vezetett Churchill híres, az amerikai Fultonban 1946 márciusában Truman elnök jelenlétében elmondott beszédéhez, amelyben a vasfüggöny leereszkedéséről nyilatkozott. A kiéleződő ellentéteket a legyőzött Németország jövője feletti vita is erősítette. Az oroszok, de részben a franciák is, Németországban potenciális ellenfelet láttak, s az oroszok emellett még hatalmas jóvátételre tartottak igényt. Továbbá mind az oroszok, mind a franciák — utóbbiak legalábbis az első években — ellenezték Németország egyesítését. Mindehhez járultak még az ideológiai ellentétek, valamint az olyan incidensek, mint amikor 1946 márciusában az oroszok megtagadták a kivonulást Iránból, holott a háború alatt a közös szovjet-angol megszállás kezdetén erre kötelezettséget vállaltak. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának és a közvéleménynek nyomására kivonultak ugyan, de ezt szovjet ellenakciók követték. így nem csatlakoztak a Világbankhoz és a Nemzetközi Pénzügyi Alaphoz, fegyverekkel látták el a kínai kommunistákat és fenyegetően léptek fel Törökországgal szemben azt követelve, hogy közösen ellenőrizzék a Dardanellákat. A két hatalom tényleges szembenállása akkor következett be, amikor Anglia 1947 februárjában figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy nem képes tovább segítséget nyújtani Görögországnak a Jugoszlávia által támogatott kommunista gerillákkal szemben. Truman elnök ekkor vállalta, hogy az Államok gazdasági és katonai segítséget nyújt a Szovjetunió által fenyegetett Görögországnak és Törökországnak. Truman a Kongresszussal elfogadtatta azt az elvet, hogy támogatniuk kell „a szabad népeket, azokat, akik ellenállnak a felfegyverzett kisebbségek vagy idegen hódítók elnyomásának". (Ez volt az ún. Traman-elv.) Mindez hosszútávú elkötele-