Századok – 1994

Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394

406 FIGYELÓ támogatással létrehozott mexikói császárság el nem ismerése kapcsán. Eszerint nem egyeztethető össze az Egyesült Államok politikájával, hogy „elismerjen bárminő monarchikus kormányt, amelyet bárminő amerikai republikánus kormányzat romjain emelnek Amerika földjén, bármely európai hatalom védőszárnyai alatt". Ez az állásfoglalás teljesen megfelelt a már a Monroe-nyilatkozatban is megfogalmazott fenntartásnak, amely szerint az európai hatalmak „politikai rendszere" teljesen különbözik az amerikaitól. Ez a köztársasági államforma különbözőségét hangsúlyozta az európai monarchiákkal szemben. Emögött erkölcsi felsőbbrendűségi tudat húzódott meg, s az amerikai külpolitika hajlamos volt arra, hogy úgy állítsa be tevékenységét, hogy moralizáló célokat követ. A szerző azonban figyelmeztet arra, hogy ezt a külpolitikát mindig a kemény realitás jellemezte. Ennek klasszikus példájaként John Quincy Adamset, az Egyesült Államok hatodik elnökét idézi, aki 1821-ben a görög függetlenség mellett nyilatkozva kijelentette, hogy bárhol emelik fel a szabadság és függetlenség lobogóját, Amerika mellett áll „teljes szívvel, áldásaival és imájával". Majd úgy folytatta, hogy Amerika ugyanakkor nem keres külföldön ellenségeket. „Jóakarója minden szabadságnak és függetlenségnek. Ám csak önmaga bajnoka és védelmezője." Ez az álláspont egy generációval későbben is megfogalmazódott, amikor az amerikai közvélemény lelkesen köszöntötte az 1848-as európai forradalmakat. Henry Clay szenátor azonban azt közölte 1852-ben a támogatást kereső Kossuth Lajossal, hogy a szabadság ügyének az kedvez, ha az Egyesült Államok kimarad „Európa távoli háborúiból". Az 1812-es Anglia ellen és az 1898-as Spanyolország ellen vívott háború között az izgalmat kiváltó nagyobb események szinte kizárólag belpolitikai kérdések voltak, — mondja a IV. fejezet bevezetésében Degler professzor. Az 1890-es évektől — vagyis akkoriban, amikor az Államok már ipari nagyhatalommá vált — megerősödött az érdeklődés a tengerentúli birtokok iránt. A szerző szerint ezen birodalomépítő szándékban valójában nem volt semmi új, hiszen az Egyesült Államok történetének kezdetétől maga is birodalom volt mind méretét, mind területnövelő politikáját illetően. Az sem volt békés folyamat, s ezek a háborúskodások az indiánok vagy Mexikó ellen „imperialista jellegűek voltak". Ezeket azonban az amerikai közvélemény természetesnek, a „nyilvánvaló elrendelés" tényéből fakadó küldetésnek tekintette. A könyv minősítése szerint ez agrárimperializmus volt (vagyis a telepesfarmerek érdekeit szolgálta), jóllehet Oregon és Kalifornia birtoklása segítette a Csendes-óceáni kereskedelmet is. Ez azonban jóidéig nem ösztönzött tengeren túli hódításra. Amikor 1870-ben Grant elnök elképzelhetőnek tartotta a közeli Santo Domingo megszerzését, akkor azt mind a Szenátus, mind pedig a közvélemény határozottan ellenezte. 1898-ban azonban a közhangulat lelkesen támogatta a Spanyolország elleni háborút, s a vonakodó kormányt hadbalépésre késztette. Az Egyesült Államok ekkorra roppant ipari hatalommá fejlődött, s az iparcikkek előállításában is világelsővé vált. Ez — fejti ki a szerző — nacionalista érzelmeket keltett, amit jelez az 1890-es években alakult számos hazafias társaság. (Ekkor kezdődött a nemzeti lobogó kultusza, s ekkor tették kötelezővé a tantermekben a csillagos-sávos lobogó előtti tisztelgést.) A nemzeti büszkeségen túl azonban a terjeszkedés politikáját ösztönözte az