Századok – 1994

Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394

402 FIGYELÓ A X. fejezet E pluribus unum (itt: Egy a sokféléből) a 19. századi bevándorlással foglalkozik. Bevezetésében idézi George Santayanat, aki szerint a megelégedettek és a lusták otthon maradtak, s az elégedetlenek hajóztak át az Újvilágba. „Ennélfogva az amerikai a legkalandosabb kedvű európai vagy a legkalandosabb kedvű európaiak sarja." A legnagyobb bevándorlási hullám 1820-1920 között érte el az Egyesült Államokat, amikor harmincnyolc millióan érkeztek. (Ennek súlypontja 1880 után volt, amikor a dél- és kelet-európai tömeges bevándorlás is megindult, s 1905-1914 között hat ízben meghaladta az évi egy millió fót.) Az időnként jelentkező fenntartások ellenére Amerika örömmel fogadta a mindig szükséges munkáskezeket. Ez különösen igaz 1880 után, amikor az új bevándorlási hullám során nőtlen fiatalemberek vagy családjukat otthon hagyott férfiak érkeztek. Ezek ugyanis sokkal nagyobb arányban biztosítottak munkaképes egyedeket, mint a korábbi családostul érkező bevándorlók. Jóllehet ezek nagyobbrészt korábban a mezőgazdaságban dolgoztak, új hazájában többségük a gyárakban vagy bányákban helyezkedett el, bár jutott belőlük a nyugati agrárterületre is. (A földművelést választó egyes etnikai csoportok: németek, oroszok, norvégok szívesen települtek egymás közelébe.) Az iparba került volt parasztok szakképzetlen munkások lettek, s ez a gyárosokat további gépesítésre késztette. Megérkezésük tette lehetővé, hogy egyes nehéz körülmények között dolgozó iparágban, mint pl. a bányászat vagy az üveggyártás, legyen elegendő munkaerő. A bevándorlók első generációja nem politizált, s aktív politikusok csak a második generációból emelkedtek ki. (Az 1850-ben Amerikába került német Altgeld, akit 1892-ben Illinois kormányzójává választottak, az első olyan külföldön született amerikai, aki ilyen magas tisztséget ért el.) Ezt követően azután a pártoknak ügyelnie kellett az egyes etnikai csoportok nézeteire, törekvéseire is, főleg a származási országaikkal kapcsolatos külpolitika esetén. Degler professzor az egyik alfejezet címében felteszi a kérdést: „olvasztótégely vagy salátástál" volt-e az Egyesült Államok a bevándorlók számára. Válasza az, hogy a gyorsan felnövő ipari városok lakosságának döntő többsége bevándorló volt, akik így kulturálisan elszigetelődtek és ez fékezte beolvadásukat. Amellett a bevándorlók megőrizték vallásukat és saját szervezésű egyházaik is szokásaik és az anyaország iránti érdeklődés megőrzésének irányába hatottak. Nem tartja szerencsésnek az olvasztótégely elméletét, mert — szerinte — az amerikai kultúra nem volt homogén és uniformizált. „Jóllehet a bevándorlók bizonyos szokásai és erkölcsi normái kétségtelenül feledésbe merültek amerikai földön, mások megmaradtak, nem olvadtak össze új kulturális szintézisbe." A bevándorlók nagy száma miatt két ízben is: az 1850-es években és 1890-1914 között erős idegen-ellenes, ún. nativista mozgalom keletkezett. Az első nativista hullám párttá is szerveződött, de a polgárháború idején — a külföldiek nagyarányú részvétele következtében az északiak oldalán — elenyészett. A 20. század elején az írás-olvasás ismeretének megkövetelése lett a bevándorlás fékezője, ami 1917-ben emelkedett törvényerőre. 1924-től lépett azután életbe a kvóta-rendszer, amely meghatározott évi bevándorlási létszámot engedélyezett az egyes nemzeteknek. Mivel alapul az 1890. évi adatokat vették, ez hátrányos volt a közép- és kelet-európai bevándorlók számára. Ez 1965-ig volt érvényben, amikor is egységesítették a kvótát és megszüntették az ázsiai bevándorlás tilalmát.