Századok – 1994
Közlemények - Petneki Áron: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben II/352
AD VENAE ET PEREGRINI 383 sebbé válásával. Ebben szerepe van a protestáns peregrinációnak éppúgy, mint a jezsuita gimnáziumok általános, internacionális gyakorlatának. Megjelenik az arisztokrata neveltetéshez hozzátartozó grand tour intézménye, ami a középkorban teljesen ismeretlen. Ezek az utazások már nem (vagy nem elsősorban) Róma kegyhelyeire, hanem antik emlékeihez vezetnek. S aki még mindig a testi-lelki zarándoklatot akarja végigjárni, már nem Compostelába, hanem az éppen legközelebb eső Máriakegyképhez megy el, immár nem egyedüli elhatározásból, hanem csoportosan, az udvartartás jelentős részével, vagy vallási társulatok, konfraternitások kebelében, a faluközösséggel vagy plébániával. Nem csupán a reformáció okozza, hogy lesznek olyan utazók is, akik a kastélyukból vagy a szobájukból akár ki sem mozdulnak. Számukra ott van a könyvtár részint a kegyességi olvasmányokkal, részint pedig az útleírásokkal, amelyek már nem csupán a meglátogatandó ereklyéket sorolják fel, s nem az antipodoszok és akefaloszok furcsa népéről fecsegnek, hanem a fantasztikumot elhalványító más világokról: Kínáról, Japánról vagy a keleti és nyugati Indiákról számolnak be, megteremtve a chinoiserie divatját. És mégis - nem szögezhetjük le, hogy a középkor (és mindaz, amit középkorinak mondunk) a maga teljességében eltűnik. Az idő és távolság érzékelésében még nincs igazi változás. Alapvetően még mindig a ló, a lovaskocsi, illetőleg a gyaloglás tempójához és menetteljesítményéhez kötődik az utazás. (Az új tér- és időélményt, a felgyorsulást majd csak a gőzgép hozza mind szárazon, mind vizén.)17 0 A peregrináció belső átélésében még mindig olyan mozzanatokra figyelhetünk fel, amelyek miatt a középkori utazó szorongott. A költő és a tájképfestő számára már bukolikus a természet, az esőben-hóban, rossz utak gödreit lábaló útonjárónak még mindig nem az. A középkori mentalitás elemei sokáig együtt élnek az újkori gondolkodásmóddal. Ennek illusztrálására választottam ki záró példámat, amely kicsit szimbolikus értékű is. Comenius híres Orbis sensualium pictus-a a 17. század korszerű elemi ismereteit tartalmazó iskoláskönyv. A Viátor azaz Az útonjáró c. fejezetben a kisdiák már az iskolában tanulja azt, amit a középkori utas még a saját bőrén, saját kárán tanult meg, s ami annak idején oly nehézzé tette a zarándokságot is. „Az útonjáró viszen (hordoz) a vállán tarisznyában (tüszőben), a mi bele nem fér a sebébe avagy táskájába; bé-fedettetik úti-köpönyeggel; kezében tartya a botot (istápot, pálcát) mellyel támogassa magát; szüksége vagyon az úti költségre (pénzre) és hív s-nyájas társra. A gyalog-út kedvéért, (az ösvény okáért), hanem-ha járt (törött) út lészen, el ne hadgya az ország úttyát. A félfelé-való (tébolygó) útak és kettős-útak megcsalnak és félfelé visznek a járatlan (töretlen) helyekre (utakra), nem olly igen a kerülő (kerengő) utak és a kereszt-utak Tudakozzék azért az eleiben-jövőktől (akadóktul), merre kellessék menni; és őrizze magát a tolvajoktul (kóborlóktul, nyuzo-fosztoktul) valamint az úton, ekképpen a vendég-fogadókban (szálláson-is), a hol meg-hál. "17 1 A szinonimákkal tarkított kis szöveg ugyan az utazás középkori normáit és általában az utazóval kapcsolatos tudati és erkölcsi sztereotípiákat tanítja, s ebben nem is áll olyan messze a középkori hitszónokoktól, de a hasznos tanulság tulajdonképpen napjainkig érvényes.
