Századok – 1994
Közlemények - Petneki Áron: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben II/352
AD VENAE ET PEREGRINI 359 a mai ember szimbolikájához, mint a középkoriéhoz, azonban nem járunk túl messze az igazsághoz, ha ezt a gondolkodásmódot akár egy ezredévvel is visszavetítjük. Hozzáteszem azt is, hogy ebben a gondolatsorban megtalálható a korai keresztény irodalom egy toposza, a hajózás a világ veszélyekkel teli tengerén, ami a Pseudoklementinumokban, vagyis Kelemen pápa Jakab apostolhoz intézett állítólagos levelében éppúgy ott szerepel, mint Jeromosnál, vagy a Pseudo-Augustinusnál.3 7 A humanista természetfelfogás korai jelentkezéseként szokták idézni Petrarca híres levelét, melyet Dionigi di Borgo San Sepolcrohoz intézett 1336. április 26-án, s amelyben beszámol a Mont Ventoux megmászásáról.38 Valóban, ennek az utazásnak kivételesen nincs más „praktikus" célja, mint a hegy megmászása. Ne feledjük, hogy e nevezetes kirándulás előtt 120 évvel Gervasius Tilleberiensis a IV. Ottó császárnak írt Memorabilia mundi-jában az ördögök lakhelyét még a hegycsúcsra teszi. A történet népszerűségét jelzi, hogy belekerül a Gesta Romanorumba is: „Cataloniában, Gerunda püspökségben emelkedik egy nagyon magas hegy. Köröskörül meredek, sót részben egyenest megmászhatatlan: a tetején van egy bemélyedés, ebben koromfekete tó, melynek a mélyébe nem lehetséges lelátni Azt mondják, itt van az ördögök tanyája, hatalmas, mint valami palota, a kapuja pedig zárva. Ám ezt a tanyát, meg magukat az ördögöket is, még színről színre sem látta senki, és nem is ismeri Ha valaki követ vagy más kemény tárgyat hajít bele a tóba, menten vihar támad, mintha az ördögök megharagudtak volna. A hegy bizonyos részét örök hó borítja, és állandó jégkéreg; nagy tömegben van ott kristály, a nap pedig sohasem süt. '' Jól érzékelhető a párhuzam az alább még említett viharkeltő boszorkányokkal. A hegyi világ veszélyességére utal a történet további része is: az ördögök elviszik az embereket saját szolgálatukra.3 9 Az öreg pásztor, akivel Petrarca útközben találkozik, elmondja, hogy , immár ötven éve - ő is engedett ifjúi hevének és fölmászott arra a csúcsra, de nem hozott vissza onnan egyebet, mint azt, hogy bánta a kemény fáradságát, és a tövisek meg a bozót megszaggatták a ruháját és lehorzsolták a bőrét. És hogy sem előtte, sem utána nem hallott soha senkiről, aki ezt a próbát megkísérelte volna". A költő gondolatai azonban a hegymászás fáradalmai közben „a testiről a szellemire" röppennek, és — bár valóban a humanizmus eszközeivel — végeredményben ugyanazt fejti ki, mint amit a középkori ember használ az út metaforájaként. ,Mint mondják »szűk az ösvény« [Mt 7, 17], melyen oda fel lehet jutni Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, utobó pontja földi vándorlásunknak Valamennyien oda igyekszünk... " A hegymászás csábításának azonban mások is ki vannak téve a kései középkorban. Antoine de la Sale, a Petit Jehan de Saintré szerzője 1407-ben a Lipari szigeteken felmászik a vulkán tetejére. Ó is „bolond ifjúságával" (folle jeunesse) mentegeti magát, mint ahogy Petrarca ("de mint az a fiatalok szokása, hogy nem hisznek annak aki figyelmezteti őket, az intés csak fokozta vágyunkat. "). Michault Taillement, a burgundi herceget apródként szolgáló költő 1430-ban a Jura hegységben tesz utazást, mindössze azért, mert ura oda küldi. Rá elsősorban a hatalmas sziklák, a dübörgő vízesések hatnak, de nem természeti szépségként, hanem ijesztő jelenségként.40
