Századok – 1994
Közlemények - Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevű települések a középkori Magyarországon II/335
HARANGOZÓK ÉS HARANGOZÓ NEVŰ TELEPÜLÉSEK 341 Noha az officium pulsatoriale teljesítésére a kereszténység kezdeteitől fogva igény volt, az erre a feladatra specializált társadalmi réteg később alakult ki. Hiteles 11. századi forrás nem említ harangozót. A zselicszentjakabi alapítólevélben egyedülállóan egyetlen custos ecclesiae szerepel, akiről feltehető, hogy tevékenységébe tartozott a harangozás is.3 6 A többi hiteles oklevél azonban még ilyenformán sem tájékoztat erről a sajátos rétegről. A pécsváradi alapítólevél, a tihanyi interpolált oklevél és a veszprémi székesegyház 1082. évi keltezésű birtokösszeírása már szólt róluk, de ezek a források ma ismert formájukat századokkal később nyerték el.37 Rajtuk kívül csupán két későbbi tudósítás vonatkoztatható all. századra. A szentjobbi apátság III. István-kori birtokösszeírása szerint a Szent István ereklyét őrző monostor 12 harangozót kapott az alapító Szent László királytól. Bár ezt az információt gyöngíti, hogy Könyves Kálmán elégette László király alapítólevelét, az összeírás valószínűleg mégis Szent László-kori hagyományt őrizhetett meg.38 Az 1046-ban mártíromságot szenvedett Szent Gellért nagyobbik legendája, amely végső formáját a 14. században nyerte el, arról számol be, hogy Gellért püspöksége idején egy elítélt, útban a vesztőhely felé, megszökött, bemenekült a püspök által alapított csanádi Szűz Mária monostorba, és élete végéig annak harangozója lett.3 9 A történet megeshetett Gellért püspök életében, hiszen az egyházi menedékjogot már Szent István törvényhozása is ismerte, de a Váradi Regestrum idevágó adataira gondolva jóval később is lejátszódhatott.4 0 Az a körülmény, hogy all. századból ilyen kevés adat maradt ránk, nem írható a mostoha forrásadottság rovására. A pannonhalmi apátság birtokainak 1238 táján készült összeírása kilenc helyen mintegy félszáz harangozót vett számba, míg a jó másfélszáz évvel korábbi Szent László-kori összeírás egyetlen harangozót sem jegyzett föl, noha a kilenc település közül négy már a 11. század végén is az apátság birtoka volt. Feltételezhető azonban, hogy azok között, akiket különösebb részletezés nélkül mindenféle egyéb feladatok (omnia genera alia officiorum) teljesítésére köteleztek, harangozók is voltak 41 Ha nagyvonalúan a mindkét összeírásban szereplő négy birtok 1238 táján számbavett harangozóit úgy tekintjük, mintha elődeiket a Szent László-féle összeírás előtt rendelték volna erre a feladatra, akkor is óriási növekedést konstatálhatunk: a harangozók száma másfél évszázad folyamán csaknem meghétszereződött, mintegy nyolcvanöt százalékuk ezen idő alatt lett harangozó. A sajátos társadalmi réteg felfutása a 11. század vége és a tatárjárás között nemcsak a pannonhalmi egyházi birtokon, hanem országos viszonylatban is bekövetkezett. Az első hiteles 1121. évi előfordulástól4 2 a tatáijárásig bezárólag megközelítően ugyanannyi oklevélben említettek harangozókat, mint a 13. századnak a tatárjárás utáni rövid időszakában. Közben azonban az oklevelek száma óriási mértékben megnövekedett. A 13. század 1241 utáni periódusából mintegy hatszor annyi forrás maradt ránk, mint az 1000 és 1241 közti időszakból. Az előfordulások száma már a tatárjárás előtt sem követte a forrásviszonyokban bekövetkezett változást. A 12. században valamint 1200 és 1241 között csaknem ugyanannyi az említések száma, míg a források mennyisége megtöbbszöröződött.4 3 Az előfordulások és a forrásviszonyok egybevetése a pannonhalmi tapasztalatokat erősíti meg: a sajátos társadalmi réteg a 12. században élte virágkorát. Később is adományoztak szolgát harangozói feladatra, utoljára valamikor a 14. század elején, sőt Vas megyében a köcski egyháznak még
