Századok – 1994
Közlemények - Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevű települések a középkori Magyarországon II/335
342 SOLYMOSI LÁSZLÓ 1359-ben is szolgarendű harangozója volt,4 4 de egyre kevesebbet. Jámbor adományok többé nem adtak utánpótlást; a sajátos kötelezettség felett a 13. százaban eljárt az idő. Nem a harangozás iránti igény csökkent, sőt inkább valamelyest növekedett,45 hanem az a forma került válságba, ahogyan azt kielégítették. A hospesszabadság elérhető közelsége, a nagyarányú telepítés, a falvak kiváltságolása a 13. század derekán nagy vonzást gyakorolt a szolgarendű földesúri népekre s köztük a harangozókra is.46 Jól látta ezt Muthmerius, a tudós szepesi prépost, s ezért messzemenően és a harangozók körében nem tapasztalt módon gondoskodott szolgájáról. Amikor 1273-ban János nevű servusát és fiát végrendeletileg a szepesi prépostság harangozójává, leányát pedig a papi ruhák mosójává tette, a családfőnek és fiának négy ökröt, két tehenet, tíz juhot és ugyanannyi sertést adományozott. Bőkezűsége azonban nem ért ezzel véget. Az a megfontolás, nehogy a harangozó az egyháztól és a szolgálattól megfutamodjék (ne...de ecclesia fugere compellatur), a prépostot további adakozásra ösztönözte. A szepesi harangozó megkapta még Márk pap házát és udvarhelyét, a prépost fél méhészetét és a prépost kertje mögött fekvő tíz hold irtásföldet, melyet János még servus korában irtott ki és kezdett művelni.47 A harangozóvá tett servus és családja a korántsem önzetlen bőkezűség révén szép önálló gazdasághoz jutott. A kortárs felismerésből fakadó kedvezmények fékezőleg hatottak, de egyedi esetek a folyamatot nem tudták feltartóztatni. Az officium pulsatoriale ellátása a kereszténység térhódítása idején döntően klerikusi feladat lehetett. Az egyházszervezet fokozatos kiépülése nyilván nem a harangozásra rendelt sajátos társadalmi réteg megszervezésével kezdődött. Az egyházak működésének anyagi bázisát kellett előbb megteremteni. Szent István jól ismert törvénye nem harangozókkal, hanem két szolgával és gazdaságukkal alapozta meg a falusi egyházak működését.48 Lehet, hogy ezek a szolgák besegítettek papjuknak a harangozásba, de ez még nem minősítette őket harangozóvá. A kereszténység megszilárdulásától, a 11. század utolsó harmadától számolhatunk számosabban olyan jámbor adományokkal, amelyekben a végrendelkező a maga vagy rokonsága túlvilági boldogulásáért az egyház harangozójává tette szolgáját. A tekintélyesebb egyházak, a fontosabb temetkezőhelyek több harangozót kaptak. A dömösi prépostság, a veszprémi székesegyház, a pannonhalmi és a tihanyi apátság harangozóinak a száma, amit bizonyára a természetes szaporulat is gyarapított, egyaránt félszáz körül mozgott.4 9 Ezek zöme nem az egyházi központban, hanem nemegyszer távoli falvakban lakott. A dömösi prépostság harangozói 1138-ban Dömösön kívül 11 Somogy, illetve Tolna megyei faluban, a pannonhalmi apátság harangozói pedig 1238 táján öt megyében (Győr, Komárom, Pozsony, Somogy, Veszprém) kilenc helyen éltek, többnyire más szolgálónépekkel együtt. Az óriási távolság miatt — kivéve az egyházi intézmény székhelyén vagy közelében lakókat — mindennapi kötelezettség teljesítésről szó sem lehetett. A harangozók minden bizonnyal egymást hetenként felváltva látták el sajátos feladatukat az egyház székhelyén. A munkaszervezésnek ez a formája egyházi közvetítéssel honosodott meg Magyarországon. A szerzetesi, papi közösségek életmódját szabályozó regulák jól ismerik ezt a rendszert. A Bencés Regula (35. és 38. c.) előírta, hogy a szerzetesek egymást váltva hetes szolgálatban végezzék a konyhai munkát és a felszolgálást,
