Századok – 1994
Közlemények - Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevű települések a középkori Magyarországon II/335
340 SOLYMOSI LÁSZLÓ veszprémi székesegyház harangozójává tette soponyai szolgáját.2 2 Móric pap servusát a váradi székesegyháznak adományozta, hogy legyen annak harangozója. Barsa nembeli Herceg felesége, Benedicta asszony ancilláját két fiával együtt az ugrai monostorra hagyta azzal a kikötéssel, hogy az anya viaszadó, az egyik fiú dusnok-torló, a másik meg harangozó legyen.23 Kornél comes fia Deta a bakonybéli apátság Szent Gellért kápolnájának adta szolgáját, hogy Szent Gellértnek harngozzon. IV. László király (1272—1290) a váradi székesegyház számára a Bihar megyei Szőlős faluban az udvarnokok egyik részét harangozói feladatra, míg másik csoportját viaszadásra kötelezte.24 V. István (1270—1272) teljes joggal állíthatta, hogy a győri székesegyház harangozóit elődei a királyi udvarnokokból, az ország nemesei pedig szolgarendű népeikből kreálták. Szolgai állapotuknak köszönhették, hogy nem kellett királyi adót fízetniök.2 5 A harangozók az egyházi birtok többi népéhez hasonlóan szoros tulajdonosi függésben éltek, sajátos kötelezettségük apáról fiúra (de generatione in generationem) öröklődött, s az egyház kötelékéből inkább csak szökéssel, mintsem legális módon szabadulhattak ki.26 Akadt ugyan példa az utóbbira, de az ismert két eset éppen azt mutatja, hogy a legális út alig volt járható. Félix kalocsai harangozó története egyúttal arra is rávilágít, hogy olykor-olykor nemesből is lehetett harangozó. A nemesi származású szülők a kalocsai székesegyház Szent Pál oltáránál felajánlották gyermeküket, hogy élete végéig harangozói szolgálatot végezzen. Később látván, hogy fiuk korban és tanulásban mennyire előrehaladt, megbánták tettüket, s felserdült gyermekük szolgaságának megváltásáért 1251-ben földjüket adták az egyháznak.27 Igen tanulságos a másik eset is. Egy borfői nemes Csehországból hozott rabszolgáját a maga, szülei és elődei lelki üdvéért a sági premontrei prépostságnak adományozta, hogy a monostorban szolgáljon és harangozzon. Telt-múlt az idő, s közben mindkét félben, a harangozóban és a szerzetesekben is megérlelődött a gondolat a kötelék kölcsönösen előnyös felbontására. A prépost a kánonjog tiltása miatt nem szabadíthatta fel a monostor szolgáját. De megtalálta a módját, hogy ennek ellenére megtehesse azt. Mivel az adományozó valószínűleg már nem élt, s rendelkezéséről nem készült oklevél, a prépost a monostor servitoraitól és másoktól tudakolta meg, amit akart: a borfői nemes azzal a meghagyással adományozta a szolgát a monostornak, hogy egy-egy márkával megválthatja magát és fiát, és visszatérhet hazájába. így is történt. A cseh eredetű harangozó és fia 1313-ban ugyan nem kettő, de három márkáért visszanyerte szabadságát, megszabadult sajátos kötelezettségétől, s visszatérhetett hazájába.28 A harangozás a kereszténység térhódításával, a divinum officium elteijedésével honosodott meg Magyarországon. A liturgiához, a divinum officiumhoz kapcsolódott, s ezért inkább szolgálatnak (officium pulsatoriale, officium pulsatoris),29 mint kötelezettségnek (servitium)3 0 tartották, annak ellenére, hogy teljesítését szolgai eredetű rétegre rótták. Általában pulsator nével illették őket, de ritkábban a campanarius,3 1 campanista,3 2 campanatorp elnevezést is alkalmazták rájuk. A magyarországi latinságra jellemző pulsator név a harangozás technikájára, módjára, szinonimái pedig eszközére utaltak.3 4 A magyar elnevezés szintén az eszközzel állt kapcsolatban, a török—magyar érintkezés legkorábbi korszakából való, egykor »jeladó üst« jelentésű harang szavunkból származott.3 5
