Századok – 1994

Közlemények - Mesterházy Károly: Tegez és taktika a honfoglaló magyaroknál II/320

330 MESTERHÁZY KÁROLY támad, azonnal visszafordulnak, csalogatják maguk után őket, és ezzel igyekeznek teljessé tenni a csatasor felbomlását, hogy lehetőleg ne kerüljön kézitusára sor.6

4

A legfőbb harci eszköz a nyfl és az íj, amely lehetővé teszi, hogy ne kelljen bevárni a védőfegyverzettel is ellátott ellenséget, és bizonytalan kimenetelű közelharcba bonyolódjanak vele. Más volt a kisebb hadtestek, kalandozó csapatok alkalmi hadrendje. A helyszín megválasztása a tagolt, kisebb egységek rajtaütésszerű, gyors eredményességet biztosító taktikáját segítette. Ezek számára volt fontos az őrszemek láncolatának felállítása és a lesben állás, a tagolt felszín természetes rejteket biztosító védelme. A különböző források között jelentkező ellentmondás valójában ugyanannak a taktikának a különböző környezetben, más és más helyszíneken, más-más méretű seregek összeütközésekor alkalmazott változata volt. Taktikájuk fontos része volt a tartalékok képzése és bevetése. A sereg közvetlen közelében kellett lenni a málhának. Itt elsősorban az utánpótlás biztosítására gondolunk. Ha az ellenséges arcvonal szétbomlasztásának, majd megtizedelésének és végül üldözésének fokozatait sorra vesszük, kétségtelen, hogy többször is fel kellett tölteniök tegezüket. A malomkerék forgásához hasonlatos, váltakozó irányú támadáshoz rengeteg nyílvesszőre volt szükség. így biztos, hogy megszabott számú lovasnak adott számú tartalék málhásra volt szüksége, mint ahogy ezt a parthusokról írta Plutarkhosz,6

5

vagy a görög egységekről Bölcs Leó. Ez utóbbiaknál kb. 10 emberre esett egy fegyvert és élelmet szállító teherhordó ló, illetve a felvonuláskor egy szekér. A muníció felvételét is tervszerűen kellett elvégezni, és ezért valószínűleg műiden egység megjelölte saját teherhordó állatát. Ha mindezeket a szempontokat figyelembe vesszük, máris egy összetett, de jól tagolt, jól szervezett és vezényelt sereg képe jelenik meg előttünk. Pedig a nyugati évkönyvírók beszámolóiból alig-alig olvashatunk ki mást, mint gyors lovas rablóbandák garázdálkodását. Ha erről lett volna szó, akkor nehezen volna megmagyarázható fél évszázados harci sikersorozatuk. Ezért inkább hihetünk a taktikát illetően Maszúdinak, és bizonyos mértékig Bölcs Leónak. Bölcs Leó nyomán terjedt el egy másik téves elképzelés is a honfoglalók harcmódjáról. Moravcsik mondatról mondatra bizonyította, mit vett át a későbbi szerző a Maurikios-féle taktikából. Hat ponton talált többletet Maurikioshoz képest.6

6

A többi rész szinte szó szerinti átvétel az elődtől. Ezek közé tartozik az a rész is, amelyben szó esik a fegyverzetről és a közelharcról. „Vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak" — írja Bölcs Leó Maurikios nyomán. Ezt értelmezte aztán történetíróink sora úgy, hogy a magyarok a nyílharc után tömör arcvonalban támadtak, kopjával taszítva le az ellenséget a lovakról.6

7

Ez az az állítás, amit a honfoglaláskori régészet egyáltalán nem tud megerősíteni. Ugyanis a honfoglaláskori sírokban egészen ritka a kopja, hitelesen csupán másfél tucatot tartunk számon.6

8

Ez a rész Maurikiosnál az avarokra vonatkozott. Az avar sírokra tényleg jellemző a lándzsa. Számuk néha egy-egy temetőben eléri, vagy meg is haladja a magyar sírokban talált összes kopják számát.6

9

Úgyszintén az avarokra érvényes a páncélzat, és valószínűleg a lovak védelme is. A magyar közelharc fő fegyvere a szablya volt. Jellemző, hogy Maszúdi is ezt említi csataleírásában. Helyesebben szólva ő kardról ír, de ez már lényegtelen elírás a kopja szó használata ellenében. Bármilyen hatékony fegyver is a szablya, a nehéz fegyverzetű vagy páncélos lovasság zárt hadrendű támadása ellen nem sok sikerrel vethető be. Kerülték is a magyarok, amennyire csak lehetett.