Századok – 1994

Tanulmányok - Kubinyi András: A Jagelló-kori Magyarország történetének vázlata II/288

A JAGELLÓ-KORI MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI VÁZLATA 291 hadakozó pénz). A listában fel nem tüntetett nemesek jobbágyai hadakozó pénzét a megye szedethette be, az állította ki a portaszám alapján a sereget, amely viszont a megye zászlaja alatt vonult hadba. A törvénycikkben fel nem sorolt mágnások ez által alá lettek rendelve a megyének, és gyakorlatilag elvesztették a főnemességhez való tartozás jogát.1

4 Az 1498-as országgyűlés azonban más jelentós határozatot is hozott. A 2. tc. elrendelte ugyanis, hogy a törvényszéki ülésszakokra (az ún. oktávákra) két-két főpapot és főurat, valamint 16 nemest válasszanak ülnöknek (ez utóbbiakat az ország négy részéből), akik ezért fizetésben részesüljenek. A 7. tc. viszont azt is előírta, hogy a király az egész országot érintő ügyek tárgyalása esetén a tizenhatból köteles legyen nyolc nemest a királyi tanácsba bebocsátani. Ezt a törvényt több-kevesebb módosítással a későbbiekben is nemegyszer megismételték, kimondván azonban azt is, hogy ez nem módosítja a királyi tanácsban addig is helyet foglaló főpapok és főurak jogait. (Pl. 1500:10. tc. stb.) Adataink vannak arról is, hogy ezeket a törvényeket tényleg végrehajtották, a köznemesi ülnökök, akiknek tekintélyes részét névleg is ismerjük, valóban bejutottak a királyi tanácsba. A tanulságos az, hogy az 1498-ban megválasztott 16 ülnök közt nem egy olyan személy van, akinek családjából már kerültek ki „igazi" bárók, és többé-kevésbé mágnásnak számítottak. Ilyenek voltak pl. Várdai Miklós (őt különben mágnásként név szerint hívták meg még az 1498-as országgyűlésre), Pethő János, Dombai Pál és mások. Buzlai Mózes apja is viselt báróságot, de ő inkább a köznemesség felsőbb rétegéhez számítható. Az ülnökválasztás törvénybe iktatása tehát lehetővé tette a mágnások rendjéből kiszorultak számára a királyi tanácsban való további szereplést. A társadalmi felemelkedés útja azonban úgy látszik mégsem a köznemesség élén való szereplésen át vezetett. Nem lehet véletlen, hogy az 1498-1526 közt név szerint ismert 54 köznemesi ülnök közül a Jagelló-korban csak hárman, éspedig a legelőször megválasztottak közül kerültek a bárók közé (Pethő és Buzlai udvarmesterként, Batthyány Benedek pedig kincstartóként).1

5 Volt azonban egy másik lehetőség is, amivel ugyan nem járt királyi tanácsi tagság, hacsak a király oda meg nem hívta, viszont biztosítódott az önálló bandériumtartás joga. Az 1500:21. tc. ugyanis ezt biztosította a név szerint felsorolt hivatalban lévő kincstartónak (ez akkor Bornemisza János volt) és tíz királyi aulicusnak, azaz a királyi udvar szolgálatában álló személynek. Ók — akár a bandériumtartó bárók — maguk szedhették be jobbágyaik hadakozó pénzét, tehát nem voltak alávetve a megyének. Elvben ez a kiváltság addig tartott, amíg a királyi szolgálatban állottak, a gyakorlatban azonban (feltehetően a szolgálattal együtt) öröklődött. Ezt a „decempersonatus" („tízszemélyiség") jogot aztán az 1518: (bácsi) 2. tc. és az 1521:35. tc. is megerősítette. Az első tíz személy közül (nem számítva a kincstartót) négyen lettek rövidesen bárók: Pogány Péter udvarmester, Podmaniczky János kamarásmester és pozsonyi ispán, Horváth Márk és Balassa Ferenc horvát bánok. Kettőjüknek (Moré György és Korlátkövi Osvát) a fia lett báró.1

6

De a decempersonatustól függetlenül is a kevés számú, nem mágnási családból származó Jagelló-kori „igazi" báró egy-két kivételtől eltekintve (pl. Werbőczy nádor) a királyi udvar szolgálatában állott.