Századok – 1994

Történeti irodalom - Dan V. Pleshoyano: Colonel Nicolae Plesoianu and the National Regeneration Movement in Walachia (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/207

TÖRTÉNETI IRODALOM 209 tehát az 1894-95. évi egyházpolitikai törvények, amelyek a hazai liberális jogalkotás utolsó nagy vívmányai voltak.) A konzervatív erók — elsősorban az ekkor szerveződő politikai katolicizmus, a Néppárt — és a liberális szabadelvű tábor konfrontációja volt ez, amely harcban az első polgári miniszterelnököt olyan kiváló munkatársak támogatták, mint az igazságügyminiszter Szilágyi Dezső, vagy a kultuszminiszter gróf Csáky Albin. A sikeres pénzügyi szakember az egyházpolitikai harcba belebukott, ha ez a reformok bukását nem is jelentette. Távozása a miniszterelnöki posztról 1895-ben talán jelképes is lehetett, hiszen a rákövetkező év: 1896 ezredévi ünnepségei, historizáló ragyogása nem az ő gusztusa szerint való volt. Wekerle sokkal inkább magának illő posztot talált: ő volt a millenniumi kiállítás zsűrijének elnöke. Míg arisztokrata miniszterelnök-utódja a bandériumok és prelátusok csillogó hadai élén vonult fel az ünnepségeken, Wekerle a magyar polgári fejlődés — gyárak, kézművesek, mezőgazdák — kézzel fogható és szemmel látható eredményeinek számbavételén munkálkodott. A nagyívű közéleti pálya későbbi szakaszait mérlegelve úgy tűnik, hogy Wekerle érdemlegeset nem további miniszterelnöki funkcióiban, hanem „polgárként", mondhatni a civil társadalom tagjaként alkotott. Elsősorban mint a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke, s a nevéhez fűződő ún. Wekerle-telep felépítésével. A Wekerle-telep páratlan volt nemcsak a magyarországi szociálpolitikában, hanem egész Európában is, és legalábbis Budapesten azóta sem akadt követője. Wekerle Sándort a későbbiekben akkor „vették elő" a nemzet sorsának intézői, amikor meg voltak akadva, amikor nem találtak megoldást, kiegyenlítő politikust ellentéteikre. így elsősorban az 1904-05-ös kormányzati válság idején, amikor a fából vaskarika koalíció került hatalomra, amely a nemzeti függetlenségi törekvéseket akarta összeegyeztetni a birodalmi érdekkel. A nagynevű Andrássy, Apponyi és Zichy, de a nagy Kossuth kiskaliberű fia sem tudtak egymással és a dinasztiával zöldágra vergődni: jöhetett ismét Wekerle. A válság megoldódott, az indulatok elcsitultak, ám a koalíció három év múltán megbukott... Wekerle Sándor utolsó miniszterelnöksége 1917-18-ban mondhatni méltatlan hattyúdala volt egy sikeres politikusnak. Vállalkozása inkább hősi és önfeláldozó, semmint gyakorlati eredményekkel kecsegtető. Ekkor omlik össze gazdaságilag is az a mű, aminek felépítésében maga is döntő részt vállalt. Mint a történelmi Magyarország utolsó tényleges miniszterelnöke búcsúzott a közélettől, s bukásával együtt elbukott nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem a történelmi Magyarország is. Az 1919 utáni Magyarország, a keresztény nemzeti kurzus már nem Wekerle világa volt. Igaz, hogy az 1920-as nemzetgyűlési választásokon a Belvárosban pártonkívüliként még ringbe szállt nosztalgiázó elvbarátai biztatására az ellenforradalom talán leginpertinensebb alakjával, Friedrich Istvánnal szemben. A keresztény párt és a kurzuspolitikusok a főbűnösnek a forradalmakért és összeomlásért a liberalizmust — és annak „utolsó mohikánját", Wekerlét tették meg. A személye ellen folytatott útszéli kampányban a fő érv a „zsidó-liberalizmus" nemzetellenességének hangoztatása volt, s így ebben a nemtelen versenyfutásban eleve alulmaradt. (Az már más kérdés, hogy alig fél év múlva Friedrichet is kiebrudalták a hatalomból a konszolidáló arisztokraták és nagytőkések.) Wekerle számára Horthy Miklós Magyarországán nem volt visszatérés a közéletbe. 1921-ben bekövetkezett halála egyben a 19. század végének konzervatív-liberalizmusát is a sírba tette. A terjedelmes történeti biográfia színvonalához és szakmai szándékaihoz talán nem is illik az a megjegyzés, hogy a mai Magyarország politikai csatározásaiban mennyire gyümölcsözően hatna, ha annak résztvevői — pro és kontra — olvasnák ezt a könyvet, és akkor sokkal inkább meggondolnák a sommás nyilatkozatokat liberalizmusról és konzervativizmusról, európaiságról és parlagiságról egyaránt. A szokványos recenziók hangvételéről eltérően arra is rá szeretnénk mutatni, hogy nyilván nemcsak e könyv kiváló stílusát, szakszerűségét és objektivitását, hanem a szerző kreativitása mellett a hatalmas forrásfeltárást és annak célszerű kezelését, használatát is jelezte a Südosteuropa-Gesellschaft kitüntetése, amivel Geyr könyvét jutalmazta. A forrás- és irodalomjegyzék élén a nyilvános levéltárak fondjainak felsorolása áll: az Országos Levéltárból természetesen a Miniszterelnökség iratai, a Pénzügyminisztérium elnöki reservált forrásai, valamint a P. szekció idevágó állagai. Az Országos Széchényi Könyvtár és az MTA Kézirattára — főként a levelezési hagyatékok révén — kínált kiváló forrásokat a szerzőnek, hogy hősét emberközelbe hozva mutassa be a nagyívú történelmi folyamatok és a napi politikai események koordináta rendszerében. Figyelmét azonban olyan lelőhelyek sem kerülték el, mint az ELTE Levéltára, a Református Egyház Zsinati Levéltára, a Hadtörténeti Intézet Levéltára, a Budapest Székesfővárosi Levéltár, a volt Párttörténeti Intézet Archívuma, a Magyar Nemzeti Múzeum Képcsarnoka stb. A hazai primer forrásokkal egyenrangú szerepet kapott a műben a bécsi Staatsarchiv, a Nationalbibliothek, valamint a Bonni Külügyi Levéltár is. Geyr Géza azonban ennél is tovább tudott menni, és a