Századok – 1994

Történeti irodalom - Surányi Róbert: A Brit Munkáspárt és a Szovjetunió (1917–1924) (Ism.: Jemnitz János) I/210

210 TÖRTÉNETI IRODALOM 210 magántulajdonban — a családnál, rokonoknál — lévő iratokat is felhasználhatta monográfiájának megírásához. Ez valóban nóvum, hiszen általa először váltak megismerhetővé e források. A szám szerint kilenc személytől kapott iratok többsége a Wekerlék hagyatéka, de külföldi is akad közöttük. Ami a források második csoportját, a publikus anyagokat illeti, a szerző a szokásoknak megfelelően csoportosította őket, de úgy tűnik, hogy ez túldimenzionált része dolgozatának. Magyarázatul talán az kínálkozik, hogy olvasói elsősorban a német nyelvterületről kerülhetnek ki, a lei

k számára fontos lehet olyan szélesebb körű irodalmi tájékoztatás-tájékozódás, ami a hazai olvasó, főként a szakmabeliek számára feleslegesnek tűnik. A publikált dokumentumok (jegyzőkönyvek, memoárok, beszédek és levelek, hagyatékok) felsorolása után itthon is jól hasznosítható lesz Wekerle publikált beszédeinek, feljegyzéseinek és újságcikkeinek a regisztere. Ugyancsak ide tartozik a Wekerléről napvilágot látott életrajzi megemlékezések, beszédek összegyűjtése is. Ezek döntő többsége rövid lélegzetű ünnepi írás, vagy egy-egy nagyobb gyűjteményes munka részlete, netán lexikonban szereplő címszó. A hatalmas irodalomjegyzék ugyan imponáló, de nem tűnik ki belőle, hogy mindebből mi az, ami időtálló, s melyek felett járt el az idő. (Szerencsére a szerző a felhasználásukat illetően megfelelően szelektált.) Amikor pedig felsorolja az idevágó újság- és folyóirat-tömeget, csak azt vélhetjük, hogy egy körképet akart adni arról: Wekerle működése idején melyek voltak az általa, mármint a szerző szerint fontosnak tartott sajtótermékek. Mert ezeknek átolvasása, vagy csak egy tucatnyié is, hosszú éveket venne igénybe. A kötetben való gyors és pontos tájékozódást kiválóan szolgálja a rövidítésjegyzék mellett a névmutató is. Az identitását kereső magyar polgár és polgárosodás mihez nyúlhatna vissza leginkább, ha nem Wekerléhez, az ő örökségéhez? S mivel a mai magyar polgár nyelve az angol, igencsak hasznos lenne ha ez a Wekerle-biográfia magyarul is megjelenhetne. Gergely Jenő Surányi Róbert A BRIT MUNKÁSPÁRT ÉS A SZOVJETUNIÓ (1917-1924) Akadémiai Kiadó, Bp. 1993. 227 p. A kötet — a szerző kandidátusi disszertációja — egyszerre diplomácia- és gazdaságtörténet, egyaránt mélyen brit munkásmozgalom-történet és brit politikatörténet, eszmetörténet, de bizonyos fokig sajtótörténet is, amennyiben olyan brit lapokat mutat be közelebbről, mint a The Call, a New Satesman, a Labour Leader, illetve a The Herald — s közben érzékelteti azt is, hogy állásfoglalásaik között orosz/szovjet vonatkozásban mi volt a különbség. A kötet értékei közé tartozik az is, ahogyan Surányi a brit szereplők egyéni vonásait megjeleníti. Az egyik kulcsszereplő, MacDonald mellett megjelennek közvetlen munkatársai és minisztertársai is: J. H. Thomas és Ph. Snowden — míg a Munkáspárt balszárnyán a független értelmiségiek, mint H. N. Brailsford vagy E. Morei. Surányi nagy előszeretettel nyúl W. Churchill alakjához is, míg az orosz/szovjet oldalon a kulcsszereplők: Csicserin, Majszkij, Litvinov és Kraszin. A felsoroltak mindegyike tényleges történeti személyiség, mindegyike „ki tudta fejezni magát", mindegyikük a maga módján a toll mester volt, (kevés kivétellel) nagyon sokat írtak és Surányi valóban a saját hangjukon tudta megszólaltatni őket. Ezzel már el is érkeztünk Surányi megjelenítési módszeréhez. Surányi hosszú éveken át dolgozott ezen a témán — valóságos megszállottként gyűjtötte témájához a forrásokat. Szinte hihetetlen mennyiségű könyvet, periodikát olvasott át, túlzás nélkül szólva: a teljességre törekedve. Ez áll a régi, egykorú munkákra, periodikákra ugyanúgy, mint a kérdés szerteágazó történeti feldolgozásaira. S éppen ezért a munkája elején felvázolt historiográfiai áttekintés sem szokványos rápillantást nyújt, hanem érdemi, külön kis fejezetben értékel — bár célszerű lett volna mindezt tematikai csoportosításban adni. A kötet másik nagy értékéről sem szabad megfeledkezni. Amellett, hogy Surányi érthetően nagy mértékben támaszkodott különféle nyomtatott elsődleges forrásanyagra: a brit parlament híresen izgalmas és fontos jegyzőkönyveire, különféle egyéb hivatalos kiadványokra, a Munkáspárt és a Szakszervezetek kongresszusainak ugyancsak évente kiadott jegyzőkönyveire — mindemellett Surányi hatalmas és szerteágazó archivális forrásbázisra is támaszkodott, olyan anyagokra, amelyeket Magyarországon ő publikál