Századok – 1994

Történeti irodalom - Robert A. Kann: Dynasty politics and culture. Selected Essays. (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/205

206 TÖRTÉNETI IRODALOM mivel a Habsburg Monarchia kutatást nemzetközivé tette, egyre inkább kiemelve a napipolitikai szenvedélyek homlokteréből. (A sors paradoxona, hogy 1938-ban éppen a politikai fejlemények miatt kellett emigrálnia.) Jelentősége kétségtelen. Ezért nem tartom szerencsésnek azt, hogy tanulmányait három elődolgozat vezeti be: Carl E. Schorske előszava, a szerkesztő Stanley B. Winters bevezetője, végül előtanulmánya. Mindhárom szép és mély tanulságokban gazdag írás, ám — némileg zavaró, hogy — a válogatás apológiái: a jelen kötetbe foglalt tanulmányok jelentőségével foglalkoznak, azokból bőven idézve. Ha az elhunyt szerző iránti tiszteletüket akarták kifejezni az előszavazók, akkor talán célszerűbb lett volna több szubjektív portrét kérni a tekintélyes pályatársaktól. És célszerűbb lett volna a kötetben nem szereplő munkákkal bővebben foglalkozni. Különösen célszerű lett volna a Kann-féle Monarchia-koncepciót mások, csak futólag említett tudósok — E. Zöllner, С. A. Macartney, V-L. Tapié — elképzeléseivel szembesíteni, hiszen így jobban kirajzolódott volna az amerikai professzor eredetisége. Robert A. Kann igazi kísérletező történész volt. Olyan aki mindig tanult A részletkérdések éppen úgy érdekelték, mint az ún. nagy problémák. Szenvedélyesen kutatott a levéltárakban, miközben mélyrehatóan foglalkozott a történelemelmélettel is. Példamutató az is, ahogy a kritikákból tanult. Miután többen is szóvá tették, hogy vizsgálódásaiban a kultúrának nem biztosít teret, abban is elmélyült Ezért szívesen láttunk volna a kötetben még legalább egy művelődéstörténeti tanulmányt, vagy akár részleteket ilyen jellegű írásaiból. Igaz, nehéz úgy válogatni egy ilyen hatalmas oeuvre-ből anélkül, hogy az olvasónak ne legyen valami hiányérzete, és ne vélje úgy azt hogy esetleg más kérdések esetleg túl nagy súly kaptak. Például Ferenc Ferdinándról két tanulmányt is olvashatunk, és egyéb tanulmányokban is kifejti a szerző a trónörököst némileg idealizáló álláspontját. (El lehetett volna mondani, hogy a külpolitikában meglepően óvatos és józan trónörökös az állatokon állt bosszút, egy-egy vérfürdőnek beillő vadászatán.) Kimaradtak a válogatásból Kann-nak a zsidók jelentőségével és helyzetével foglalkozó tanulmányai. Igaz, ezzel inkább csak fiatalkorában foglalkozott viszont a kérdés hordereje aligha szorul magyarázatra. Gondoljunk akár arra, hogy a Monarchia szétverésében szorgoskodó angol zsurnaliszták milyen szerepet tulajdonítottak a zsidóknak. A válogatás nagy erénye azonban, hogy eloszlat egy előítéletet. Jelesen azt, hogy Robert A. Kann magyarellenes lett volna. Márpedig a kiegyezést és a dualizmust nagyon is kiegyensúlyozottan és bölcsen értékelte, amennyiben nem keresett bűnbakot. Biztos ítélőerővel vázolta fel a bonyolult rendszerben rejlő fejlődési lehetőségeket, hangsúlyozva az egyéni megítélés jelentőségét: „Valamennyiünk egyéni megítélésének kérdése az, hogy a Habsburg Monarchia jó vagy rossz volt." Robert A. Kann, mint azt a bevezető hangsúlyozza, elvetett mindenfajta determinizmust. Nemcsak az egyén vonatkozásában. Nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a jövő soknemzetű államokét, és akkor a Habsburg Monarchia is kedvezőbb megvilágításba kerül. Ezek a sorok azonban általánosabb tanulságot is példáznak: múltkép és jövőkép összefüggését. Aki nyitottnak látja jövőt, annak látja a múltat is. És talán ez az optimizmus Robert A. Kann szellemi frissességének a titka. Stanley B. Winters teljes egyetértéssel is idézi azt, ahogy Hugh Seton-Watson az elhunyt professzort — özvegyéhez írt — levelében jellemezte: „Ausztria nemes kultúráját az amerikai tudós világ frissességével és erejével ötvözte, és európai bölcsességgel itatta át." Az olvasó azonban nem tudja meg végül is, hogy miben rejlett ez az európai bölcsesség. Hiszen a Monarchiát európaiak verték szét, hogy kétszer is lángokba borítsák a világot évtizedekig húzódó polgárháborújuk során és az etnikai tisztogatást —avant la lettre — államrezonná emeljék, közben olykor-olykor visszasírva, amit leromboltak: a Habsburg Birodalmat. Végül a recenzió íratlan rítusának megfelelően a kötet mellékleteivel kapcsolatban kell egyet és mást szóvá tenni. A névmutatót gondosabban kellett volna megszerkeszteni. Mert lehet, hogy van valami íratlan szabály, miszerint a lapalji jegyzetekben szereplő személyeket nem veszik be a névmutatóba, de ennek a gyakorlatnak a helytelenségét nem lehet eléggé helyteleníteni. (Például ennek az elvnek megfelelően kimaradt Keith Hitchins, holott a jegyzet bőven idéz egyik kritikájából. Ugyanakkor kimaradt a főszövegben szereplő — Kann által említett — Marczali Henrik és Julius Miskolczy is... Szerencsés szerkesztői lépés volt Kann műveinek bibliográfiáját közölni. Viszont a műveiről megjelent ismertetések bibliográfiáját is meg lehetett volna adni, nem is beszélve arról, hogy célszerű lett volna az ő általa írt recenziókat is felsorolni. Egy kis figyelmeztetés lett volna azoknak, akiknek a recenzió-írás derogál, hogy mások munkájának megbecsülése nem megy a nagyság rovására, sőt... Miskolczy Ambrus