Századok – 1994

Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180

190 FIGYELŐ tényszerű leírását. Legfeljebb sajnálkozhatunk. De mintha valami hiányérzet vezette volna tollát, a könyvet lezáró — megemlékező-teleologikus végső értékelő — öszszefoglalásba azt is beleszőtte, hogy bár Micu-Klein célja jogos és igaz volt, „harcában az eszközök és az időpontok megválasztásában, valamint a lehetőségek megítélésében, úgy látjuk, hibákat is elkövetett, bizonyos személyes fogyatékosságok miatt, mint túl nagy lobbanékonysága, heves vérmérésklete, ami őt nemegyszer meggondolatlan tettekre ösztönözte, erőltetett — ellentmondásos vagy olykor teljességgel megalapozatlan — kijelentésekre". Mivel ezekről Francisc Pali előadása során nem ejtett szót, az olvasóra bízza, hogy ítélje meg, mi az ellentmondásos és megalapozatlan... A kritikai szemlélet és értelmezés elmaradása azonban több negatívummal mint pozitívummal járhat. Példa erre a népszerűsítés. Abban az esztendőben, amikor az erdélyi szászok monográfia-sorozatának megjelent eme 19. kötete, látott napvilágot nálunk egy „dokumentumregény". Címe: Történészek a kereszten avagy az áldozatok bosszúja - regény a román történelemhamisításról. Szerzője Kocsis István, aki drámai keretbe helyezte el azt az ötletet, hogy az igazság kimondására vágyó román történészek megírják az őszinte román történelmet, abból részleteket olvasnak fel, és egymásközt, valamint szellemi ellenfeleikkel megvitatják, hogy aztán melodramatikus lövöldözéssel és — természetesen — halállal éljen véget a dolog. Azzal, hogy ilyen összefoglaló román történelemre szükség van, és hogy ezt maguknak a közvetlenül érdekelt feleknek kell elvégeznie, csak egyetérthetünk. (Az is tény, hogy mi magyarok is sokat tanulhatnánk, ha román történészek felülvizsgálnák múltjukat, mivelhogy ez nálunk sem történt meg. Igaz, ahol nagy disznóságok történtek, ott ilyesmire nem kerülhet sor, ahol pedig csak kicsik, ott nem igazán érdekes a cinkelt kártyák kiteregetése. Ugyanakkor, a román történetírást nem annyira az elmúlt negyven év kötelezné erre, mint inkább az, hogy olyan mártírjai vannak mint Nicolae Iorga, akit a vasgárdisták vertek agyon, és Gheorghe I. Brátianu, aki a kommunista börtönvilág áldozata lett.) De visszatérve Kocsis István írásához, ez a történész számára regény, a regényre vágyó olvasó számára történelem, szigorú román kritikusi szemmel pedig „hamisítások hamisítványa". És ezt éppen a száműzött püspök szerepeltetése példázza. Az őszinte és igaz történelemben úgy jelenik meg Micu-Klein mint valami nagy összeesküvő. Ő és tanítványai „minden bizonnyal igen rossz lelkiismerettel fosztották meg a román népet valódi őstörténetétől"...és „lelkiismeretüket azzal is nyugtatgathatták, hogy aki vallást cserél politikai okokból, az őstörténetet is cserélhet — ugyancsak politikából". Elfeledtetik ugyanis a balkáni származás emlékét, hogy az erdélyi közjogi harcokban az őshonosi jogra hivatkozhassanak stb. A „kézirat" és vitája — a regényben — valamiféle pártülésre emlékeztet, hangoskodnak a propagandista-hamisítók, és igyekeznek belefojtani a szót az igazság bajnokaiba. Az előzőek — érthető módon — életszerű figurák, az utóbbiak már kevésbé, még akkor is, ha hosszan recitálnak I. Tóth Zoltán és Trócsányi Zsolt munkáiból. Messze vezetne azon eltűnődni, hogy mennyire van vagy nincs igaza Kocsis Istvánnak, amikor úgy véli, hogy román történész hősei „olyanok, amilyenek nagyon szeretnének lenni a román historikusok. És amilyenek — néha — négyszemközti beszélgetéseken".34

Egyébként furcsának tartom, hogy regény hősei nem nagyon emlegették David Prodan könyvét, amelyet mindenki nagyra tart. És nem tartom szerencsésnek nagy történeti figurák aktualizáló bepiszkítását; egyéb-