Századok – 1994
Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180
FIGYELŐ 191 ként magyar történeti alakokról, elejtett megjegyzéseikből is könnyen össze lehet hozni naiv lelkeknek kielégülést nyújtó piszkolodó katyvaszt. Mégis az ilyen munkáknak komoly funkciója is van. A népszerűsítés amolyan görbe tükör, amelyben a történetírás önmagát szemlélheti. A magyar és a román egyaránt. A népszerűsítő írások ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a történetírásban miről esik túl sok szó, vagy éppen túl kevés. Például a magyarellenes regényíró, Francisc Pácurariu vaskos „elmélkedése a Kárpát-Duna-medence népeinek sorsáról", hogy őt magát idézzük, minden képmutatása ellenére felhívta a figyelmet arra, hogy Erdély soknemzetiségű jellegű, miközben „a román tér" jó néhány történésze ezt igyekezett gondosan elfelejteni. (Az egy másik kérdés, hogy a magyar részről talán túl felértékelték színvonalas recenzióban a színvonaltalan csúsztatásokban oly gazdag könyvet.)3 5 Hiányra figyelmeztet az írótárs Kocsis István is. Amikor a román történelemhamisításról értekezik, egyben arra emlékeztet, hogy a román történetírásról még kevés tanulmány készült, mármint napipolitikai célzatosságtól mentes, forrásszerűen megragadható mozzanatokat nem elhallgató munka. Micu-Klein kvázi-pártideológusként való szerepeltetése említett regényében a történetírás adósságaira és kötelességeire figyelmeztet. Igaz, I. Tóth Zoltán hátsó gondolatoktól mentesen utalt a püspök lelki élményére, amikor a római származás tézisét kidolgozta, de — mint jeleztük — senki sem elemezte a püspök belső lelki-szellemi arculatát. Az pedig a román monolit szemlélet átsugárzása, amikor Kocsis István szerint „az az érdekes, hogy Micu-Klein görög katolikus püspök úgy folytatott közjogi küzdelmet a románság negyedik rendi nemzetként való elismeréséért, hogy nem ismerte a magyar közjogot". Láttuk, a forrásokban, ennek is az ellenkezőjét. Igaz, a román történetírásban nem értelmezik ezt a mozzanatot. De nemcsak annak hiányát tenném szóvá, hogy Inochentie Micu-Klein alakját a román történetírásban oly gyakran kiszakítják az erdélyi élet összefüggéseiből, a rendiségben és hordozóiban csak románellenes tényezőket láttatva. Micu-Klein vallásosságának tartalmát is a politikumra egyszerűsítették. És itt nemcsak egy történeti személyiségről van szó, hanem egy rendkívüli helyzetben levő egyházról. Akarva-nem akarva az erdélyi görög katolikus egyház kettős lojalitással élt. Kelethez és Nyugathoz egyaránt kötődött. Amikor Micu-Klein azt hangsúlyozta, hogy a keleti egyházakat nem lehet jogaiktól megfosztani, akkor nemcsak hatalmi megfontolások vezették, hanem hűsége egyháza keleti identitásához is. Aligha csak formális mozzanat a rítus közössége, hiszen az a hit és hitélmény fontos összetevője. Hogy a népi vallásosságba nem akart belenyúlni, inkább realitásérzékre vall. Pásztora és nem farkasa volt a nyájnak. A sajátos köztes helyzet, az alulról és felülről egyaránt érvényesülő és ellentétes erejű nyomás az erdélyi görög katolikusokat fogékonnyá tette az ortodoxiával való olyan egyházi együttműködés iránt, amely az ökumenizmus felé mutatott. A század végén azok, akik Micu-Klein püspök követőinek is vallották magukat, egyesülni is szerettek volna az ortodoxokkal, immár erőszaktól mentesen, tárgyalások útján, igaz: alapvetően nemzeti érdekvédelmi alapon, és nem pusztán hitelvek kibékítésével.3 6 A kérdés: lesz-e ennek a dialógusnak folytatása, immár a modern ökumenizmus felé? Inochentie Micu-Klein nemzeti szenvedélyektől mentes életrajza már a pozitív válasz része volna.
