Századok – 1994

Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180

FIGYELŐ 189 A nemzetcentrikus szemléletek hordozói azonban egy ponton túl érzéketlenné válnak mások érveivel szemben. Az Erdély története című gyűjteményes munkára David Prodan korábbi, ám primitív gyülölködéstól addig mentesen kifejezésre juttatott ellenérzéseit vetítette rá, elemző bírálat helyett gyanakvó gyűlölködéssel válaszolva arra, amit inkább kiérzett, mint kiolvasott, míg korábbi kritikai írása Szekfű Gyula Magyar történetének egyes részeiről csak okulására szolgálhatott (volna) magyar történészeknek.31

A józan ítélkezés annak adatott meg, aki nem lépett ki a múlt — levéltári anyag kínálta — életközelségéből. Trócsányi Zsolt, aki pályáját a reformkor és 1848-49 kutatásával kezdte, majd a fejedelmi korban mélyedt el, 50-es éveit az erdélyi 18. század kutatásának szentelte, egyre inkább életszerű képet tudott adni Micu-Klein politikai küzdelmeiről. Az Erdély történetében úgy értékelte az 1744-i zsinatot, hogy „ez már valóban nemzeti gyűlés, s az egyetlen ilyen román gyűlés 1848 (Balázsfalva) előtt. Maga a gyűlés összetétele is messze előre mutat, még inkább a püspöknek az a kérdése: minthogy a megerősített I. Lipót kori kiváltságlevelek (amelyek közjogi alapul szolgálnak programjához) a népre is vonatkoznak, meg kell-e kérdezni a népet arról, hogy várhatnak-e tőle a harcban segítséget s miképpen? Ez már egyenesen plebiscitum volna, megint csak a távoli jövő előképe; ide azonban már senki sem meri követni a század legnagyobb erdélyi románját".32

A feltételes mód szerencsésen enyhíti a valamennyiünkbe beidegződött előfutár-komplexust, amelynek jegyében a múlt hőseit akkor éltékeljük pozitívan, ha „megelőzték" korukat, a jelenben pedig a hagyományhűséget dicsérjük. Az emlékezetidéző történetírás anakronisztikus Klein-kultuszának groteszk jellegét talán az érzékelteti, hogy mennyire furcsa lenne, ha II. Rákóczi Ferencben a demokrácia előfutárát ünnepeinők, akinek eszméi ma értek be... A jól sikerült diagnózis jellemzi viszont Trócsányi Zsolt utolsó nagyszabású monográfiájának Micu-Klein képét. Sikerült ugyanis az ellentmondásos mozzanatokat egységes képbe illeszteni, az egykori és az utólagos fejlemények közötti összefüggések anakronizmustól mentes jelzésével. Amikor a szerző Erdélynek a Habsburg Birodalomba való beillesztését és illeszkedését minden oldalról alaposan megvizsgálja és leírja (1690-től 1740-ig), arra a következtetésre jut, hogy már az 1730-as években a püspök szerepében jelen van „a legtöbb elütő (vagy ellentmondásos) vonás: az ellenreformációs irányzathoz való kapcsolódás és a saját politikai létre való igény — és egyben a politikai entitáshoz alkalmas építőelemek keresése, kirekesztettség és privilegizáltság nyomasztó és lendítő kettőssége, a beilleszkedés lehetetlensége és lehetőségei (sőt erőteljes akarása), a birodalmi elithez való fogódzás keresése — s egyben részint tudomásul nem vétele annak, hogy ezzel más erők útját keresztezheti (akik ezt nem tűrik szó nélkül), másrészt annak kellő fel nem ismerése, hogy az ilyen szövetkezésben a gyengébb fizet nagyobb árat. Mindazok az össze nem illő (vagy ellentmondásos) elemek tehát, amelyeket a rá (méltán) visszatekintő román nemzeti mozgalom (legalábbis el nem avult vagy nem kifejezetten személyhez kötött elemeit) hurcolni fog magával mint örökséget — ugyanúgy, ahogy programjának vallja eszmekörének (esetleg már kialakulásukkor nem helytálló) alapvonásait is."33 Ezzel összehasonlító szemlénk végére értünk. És némi sajnálkozással jelezhetjük, hogy Francisc Pali kívül maradt a vitákon. Nincs jogunk számonkérni, hogy miért nem foglalt állást a vitás kérdésekben, és miért választotta a püspök küzdelmeinek