Századok – 1994

Dokumentumok - Sziklay Andor: Amerikai állampolgár az emigráns Kossuth szolgálatában. William James Stillman magyarországi küldetése I/169

DOKUMENTUMOK 177 Eddig a pillanatig alig is féltem, ritkán aggályoskodtam, kivéve az említett rakparti epizódot. Most azonban a doktor kitörése alaposan megfélemlített, mert arra gondoltam, hogy a karhatalmiak esetleges gyanújának elkerülése céljából denunciálhat engem. Nagy csávába kerültem, a latin kiszólással szívem a torkomban lüktetett és nem voltam képes másként válaszolni, mint szájpadlásomhoz tapadó nyelvvel, kapkodó suttogással. A papírokat megsemmisítettem és a legközelebbi vonattal Bécsbe utaztam. Most már az sem ijesztett volna meg, ha a vonatom kisiklik, annyira jelentéktelen lett volna ez az előző helyzetem veszélyeihez képest. A bécsi pályaudvaron egy virsli és egy zsemle elfogyasztása után expressz vonaton hagytam el a császári tartományokat, hogy Frankfurtba érkezve végre nyugodt álomra hajthassam a fejemet. Ekkor már, megnyugodva, oktalannak láttam a pánikot, amely Pesth-en elfogott; Dr. Orzovensky aligha árult volna el, és az okmányokat nyugodtan elhozhattam volna magammal. A magamfajta ember bátorsága nem olyan volt, mint azé, aki átlátja a veszélyt és szembenéz vele, hanem az olyan emberé, aki a még oly világos veszedelmet sem látja eléggé; igazában csak most eszméltem a helyzetre, amikor már biztonságban voltam. Londonba érkezve Kossuthhoz siettem. Kínos jelenetre voltam elkészülve, szemrehányásokat vártam. Rá kellett mutatnom arra, hogy misszióm kudarcáért ő a felelős, mert nem tudatta velem azt, hogy olyan emberhez küld, akit már keres a rendőrség és emiatt ismeretlen helyen tartózkodik. Lehetséges, hogy azért nem voltam képes nyomára akadni, mert jelenlétem Pesth-en túlságosan ismertté vált és mert Kossuth nem informálta ügynökét arról, hogy a helyszínen vagyok, lépjen velem érintkezésbe. Kossuth azonban csak annyit mondott, sajnálkozó hangon, hogy „három hónap veszendőbe ment". Összeesküvésünk módozataival tehát kölcsönösen nem voltunk megelégedve. Számomra súlyos csalódás volt az, hogy igyekezetem és annak költsége nem hozott eredményt, nagyrészt az én alkalmatlanságom miatt, viszont én afölött méltatlankodtam, hogy Kossuth anélkül küldött engem életveszélyes kirándulásra, amely megkínzatásomhoz és hosszú bebörtönzéshez vezethetett volna, hogy súlyosan hiányos tájékoztatással látott el, amely magában véve már eleve lehetetlenné tette a megbízatás sikerét. Ha Kossuth figyelmeztetett volna arra, hogy ügynöke esetleg rejtőzik, nem követtem volna el azt a nagy hibát, hogy nyíltan a címére mentem s méghozzá egy olyan kocsissal, aki valószínűleg jelentést tett rólam a rendőrségnek. Ha Kossuth legalább ezt követően értesítette volna ügynökét arról, hogy engem hol találhat — és ez minden további nélkül lehetséges volt hiszen Kossuth maga mondta nekem, hogy míg Pesth-en voltam, leveleket kapott az ügynöktől — azonnali kapcsolat jöhetett volna létre. Kossuth megjegyezte, hogy az illetőt kereshettem volna a Tigriskávéházban, ahol az az ember és barátai gyakran találkoztak. Jól tudta, hogy a városban nyüzsögtek a spiclik; aligha lett volna kívánatos, hogy olyan társaságban mutatkozzam. Azt sem tudatta velem, hogy Pesth-en kijárási tilalom volt érvényben. Mintha nem is emlékezett volna arra, hogy milyen nyomatékosan és részletesen intett a kiinduláskor: mindent és mindenkit kerüljek el annak a látszatnak megóvására, hogy ártalmatlan utazó művész vagyok.