Századok – 1994

Dokumentumok - Gángó Gábor: Eötvös József első politikai-filozófiai szintézisterve I/160

DOKUMENTUMOK 167 iránya, úgy, ahogy Luther személyében nem általában a reformációnak okát kell látnunk, hanem azét a formáét, ahogyan a reformáció végbement. Menjünk végig azoknak a kívánságoknak és reményeknek, terveknek és kísérleteknek a során, amelyek Ausztriát két éve mozgásban tartották, és nem fogunk semmit találni, ami ugyanabban a formában ne lenne Franciaországban fellelhető. A szabadságról és egyenlőségről alkotott eszmék; az államhatalom mindenbeni, még a polgárok vallását és oktatását illető tárgyakra is kiterjedő korlátlan szuverenitásáról vallott eszmék; a lehető legnagyobb áállamigazgatási centralizáció, a törvényhozó és bírói hatalom magszervezése: egyszóval mindent, ami után két éve törekszünk és igyekszünk, Franciaországtól vettünk át. Nem tartozom azok közé, akik e nézetazonosságban valami kivetnivalót találnak. Ugyanahhoz a civilizációhoz tartozó népek fejlődésük során gyarkan összetalálkozhatnak, sőt, eljutva e civilizáció tetőpontjára e találkozás szükségszerű. Ha viszont nem is tesszük szóvá mozgalmunkban az eredetiség hiányát, nem térhetünk ki a kérdés elől, hogy vajon azon eszmék, melyeket Franciaországban kijelöltek, és egész Európában, különösen azonban nálunk oly általánosan elterjedtek helyesek-e valójában? E kérdés lelkiismeretes vizsgálatát oly fontosnak tartom, amennyire szilárd meggyőződésem, hogy a mód, ahogy több mint két évszázada a politikai tudományokkal foglalkoznak, és ahogy ezen eszmék helyességét mindmáig vizsgálták, nem az, amely révén tényleges eredmények elérhetők. Itt az olvasó különös figyelmét kérem, mivel munkám egész értéke a következőkben kifejtett nézetek helyességétől függ. I Az osztrák állam az 1848. év eseményei előtt Korunk fogalmai újkeletűek az állam egységének szükséges feltételeiről. Mivel Svájc kivételével Európa valamennyi állama létrejöttét és jelenlegi alakját a királyságnak köszönheti, és mivel a korona és az alárendelt népek viszonyát az egész középkor folyamán a magánjog alapelvei, azaz írott oklevelek vagy bevett szokásjog szerint határozták meg, mindenütt, ahol az idők során kisebb tartományok egy uralkodócsaládnak minden egyes tartományra kiterjedő joga által egy korona alatt egyesültek, a viszony, melyben e részek a koronával álltak, szükségszerűen különböző volt. A korona uralma alatt egyesült országokat rendszerint közös névvel jelölték, és megszokottá vált e monarchiákra mint egészekre tekinteni. Szigorúan véve ez a felfogás — nemrégen még Európa legtöbb állmában — csak a külfölddel való viszonyt tekintve volt helytálló. Emellett az állam minden egyes része megőrizte saját egyéni létét, minden tartomány, grófság, sőt gyakran még egyes városok is vagy azok között a viszonyok között maradtak, amelyben — legtöbbször szerződés vagy örökség révén — összeköttettek a monarchiával, vagy legalább ezt követelték. A kapocs, mely valamennyiüket összetatotta, az uralkodó személyének egysége; a viszony, melyben egymással szemben álltak, a perszonális unió volt. Nincs messze még az az idő, amikor Európa majden minden uralkodója, akárcsak XIV. Lajos, minden elbizakodottság nélkül magát az állammal azonosította