Századok – 1994
Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113
124 HERMANN RÓBERT kísértetbe sem jöttem ennek az undornak leküzdését megkísérelni, legalább azóta bizonyosan nem, amióta nemzetünk közéletében cselekvőleg részt veheték." Szép és maradandó gondolatok ezek — nemcsak a magyar emlékiratirodalomra érvényesek. Ám — véleményünk szerűit — az igazság az utolsó mondatban van elrejtve. Kossuth számára a múlt nem történelmi eseménysor, hanem politikai érvkészlet volt; s úgy vélte, nem kötheti meg a saját kezét egy végleges, bármikor bárki által felüthető munkában foglaltakkal. Ezért nem avatkozott a szabadságharc történetét taglaló sajtóvitákba az 1850-es években, legalábbis a saját nevében nem; hanem hol segédtisztje, Asbóth Sándor nevében, hol más munkatársainak aláírásával tette közzé ilyen jellegű állásfoglalásait. A szabadságharc történetével részletesebben csak egy 1858-as angliai felolvasásában foglalkozott; ám itt is kerülte azt, hogy összefoglaló képet adjon, csupán egyes elemeket, a Bécshez való viszonyt, a nemzetiségek állásfoglalását, a fegyverletétel körülményeit taglalta. Jellemző példa, hogy bár Görgei emlékiratait már 1852-ben megkapta, s ki is jelentette róluk, hogy a bennük foglaltak „mérges koholmányok"; ám csak 1888-ban jutott eszébe, hogy kétségbe vonja mindazt, amit Görgei utolsó, 1849. augusztus 10-i találkozójukról írt. Erre utal az is, hogy a vidini levél szerzőségét ugyan soha nem tagadta meg, de elkerülte a rá való utalást, s „Irataim az emigráczióból" című munkájának előszavában a fiktív orsovai búcsúszózatról szólva megjegyezte: „Én sem azt, sem mást nem írtam"; amivel aztán sok fejtörést okozott a vidini levél szerzőségét találgató történészeknek. Kossuth visszaemlékezés töredékeiben ugyanakkor megtalálható mindaz, amit az „autobiografikus" irodalom lehetséges hibáiról írt. Önmagában legfeljebb két dolgot hibáztatott: lágyszívűségét és túlzott szerénységét. Ezeknek az írásoknak az összegyűjtése azonban így is hasznos vállalkozás lenne, noha inkább Kossuth múltszemléletéről, mint múltjáról tanúskodnak.1 0 A hazai 1848^19-es memoárirodalom kialakulását több tényező is nehezítette. Az első a cenzúra volt; nem nagyon volt remény arra, hogy ilyen jellegű munkák megjelenjenek. A második tényező maga a megtorlás volt. A börtönben ülők nem nagyon írtak emlékiratokat, hiszen ha ezek a cs. kir. hatóságok kezére kerülnek, csak a szerző és társai helyzetét súlyosbíthatták volna; a szabadlábon lévők hasonló okokból óvakodtak saját 1848-49-es tetteik megörökítésétől. Az első néhány évben csupán néhány hazatért emigráns (Egressy Gábor, Lázár Kálmán, Makay Sándor) naplói és emlékiratai láthattak napvilágot; olyan munkák, amelyek nem a legkedvezőbb fényben tüntették fel az emigráció viszonyait, s csak a nemzeti összefogás eszméjét gyengíthették. Hasonló okokból engedélyezték a hatóságok Kossuth vidini levelének — igaz, megcsonkított — magyar kiadását is. Az itthoni memoárirodalom elsősorban egy olyan eseménysorral foglalkozott, amelyet a cs. kir. hatóságok sem értékelhettek pozitívan; s ez a magyar forradalom elleni román felkelés, ezen belül a Zaránd és Alsó-Fejér vármegyei román irtóhadjáratok története volt. Ezek a polgári lakosság elleni atrocitások a cs. kir. tisztek jórészét is felháborították, s többségüket a nacionalista indulatokon kívül csak a tömeghisztéria és a rablásvágy motiválta. A békés települések elleni akciók során nemcsak emberéletben és magánvagyonban, hanem az állami tulajdonban is jóvátehetetlen pusztításokat okoztak Iancu, Axente és Bálinté lándzsás felkelői; s ezeket a
