Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

AZ 1848-49-ES POLGÁRI MEMOÁRIRODALOMRÓL 125 mészárlásokat még a polgári lakosság ellenállásával sem nagyon lehetett indokolni, mint a es. kir. és orosz csapatok megtorló akcióit Losonc, Bősárkány vagy Csongrád felégetésekor. A szerzők többsége egyszerű polgár, e mészárlások túlélője, mint ifj. Baternay Imre, Csorba Simon, Bölöni Mikó Samu. Ifj. Kemény István báró, Alsó-Fehér vármegye volt főispánja, széleskörű és rendszeres kutatásokat folytatott az események minél alaposabb feltárása érdekében. Szemtanúkat keresett fel, kikérdezte a túlélőket, s 1849-1852 között összeállította „Fekete könyv" címen ismert munkáját, melyben „az oláh rabló csordák által a fegyvertelen magyar földesurak ellen intézett irtó háború egyes események vannak feljegyezve". A német nyelven szerkesztett kéziratos munkát nemcsak az erdélyi katonai kormányzó, Karl Schwarzenberg, hanem az uralkodó, Ferenc József kezébe is eljuttatta.11 Az emlékiratok másik, szintén az 1850-es években keletkezett csoportját a „kizökkent idő" érzete hatja át. A börtönből szabadult Hunkár Antal, a néhány hetes vizsgálati fogságot szenvedett gróf Bethlen Lajos ugyanúgy nem találja helyét ebben a forradalom utáni világban, mint az 1848 decemberében szinte vagyontalanná vált Ujfalvy Sándor. A múlt emlékeinek feljegyzéseiből merítenek vigaszt, s úgy próbálják tovább élni a hagyományos életet, mint Gyulai régi udvarházának utolsó gazdája.12 Az 1860-tól némileg szabadabb szellemi élet sem annyira a politikusok, mint inkább a katonák memoárjainak megjelenését segíti elő. A honvédtisztek egy része már várfogságában hozzálát — osztrák megrendelésre — emlékeinek megörökítéséhez; hadműveleti naplókat, csapattesttörténeteket írnak a szabadságharc történetét tárgyaló hivatalos osztrák munkák szerzőinek használatára. így születnek Bayer József, Szuper Sándor, Gyulai Gaál Miklós, Asbóth Lajos, Beniczky Lajos emlékiratai; ezek egy részét saját neve alatt teszi közzé 1862-ben Asbóth Lajos, ekkor már az osztrák titkosrendőrség egyik legveszélyesebb besúgója. 1861-ben jelent meg Vahot Imre és Gánóczy Flóris közös vállalkozása, a „Honvédek könyve" című adattár három füzete, amelynek folytatása hat évig váratott magára; a kiegyezés utáni években egészen a század végéig viszonylag sok ilyen gyűjteményes munka látott napvilágot, változó színvonalú és megbízhatóságú visszaemlékezésekkel.13 Az emigráció — akárcsak a győztes hatalom — szükségét érezte annak, hogy a korabeli Európa az ó szempontjaiból ismerje meg a forradalom és szabadságharc történetét. Hiszen 1850-ben már megjelent a nyári, 1851-ben pedig a téli hadjáratot osztrák szempontból tárgyaló munka; illetve a hivatalos orosz összeállítás francia és német nyelven.1

4

A szabadságharc történetét megíró munkaközösség megszervezését Klapka György tábornok vállalta magára. Előbb egy, a magyar érdekeket képviselő folyóirat indítására gondolt, amelyben külön rovat foglalkozott volna „legutóbbi szabadságharcunk történetével", majd egy nagy összefoglaló munkát tervezett. A katonai részeket Klapka és Czetz János, a magyarországi események történetét Teleki László írta volna. Teleki azzal utasította vissza a felkérést, hogy legfeljebb Magyarország diplomáciai viszonyait írhatná meg, hiszen éppen a legfontosabb hazai eseményeknél nem volt jelen. Ugyanakkor felhívta Klapka figyelmét Horváth Mihályra és Vukovicsra, akik egy olyan történeti munkán dolgoznak, „mely a legutóbbi magyarországi eseményeket tárgyalni fogja; előre láthatólag jeles mű lesz a maga nemében...". Klapka valószínűleg mindkettőjükkel értekezett e tárgyról, s így elállt