Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

AZ 1848-49-ES POLGÁRI MEMOÁRIRODALOMRÓL 115 közli, a harmadik csak magának jegyez, s iratát végrendeletben adja, az eseményeket feledésbe merülni ne engedje. írjunk memoárokat!" Az Országos Honvédelmi Bizottmány által megbízott történeti jegyzők működése nem sok eredménnyel járt. Volt olyan közöttük, aki személyes adottságai folytán volt alkalmatlan e feladatra, volt olyan, akinek nem volt miről tudósítania; többségüket azonban „titokvédelmi" szempontok miatt nem engedték a hivatalos iratok közelébe, s ezért sem igen tehettek eleget megbízásuknak. 1849 után csupán ketten, Kővári László és Mészáros Károly hasznosították az összegyűjtött anyagot.2 Vasvári intését a kortársak, az események alakítói, szereplői és elszenvedői tömegesen „fogadták meg"; noha többségük valószínűleg nem olvasta az idézett cikket, s nem is igen volt szükségük ilyen biztatásra ahhoz, hogy élményeiket papírra vessék. Érdemes néhány pillantást vetni erre a — teljes egészében mindmáig fel nem mért és fel nem tárt — mennyiségében csak a 20. század nagy történelmi sorsfordulói időszakában létrejötthöz mérhető napló- és emlékiratirodalomra, mind műfaji, mind fontossági szempontból. Legbecsesebbek és sajnos légritkábbak mindmáig a kortársi naplók. Vizsgálódásunkat immáron csak a magyar oldalra kiteijesztve; a miniszterek közül 1848 szeptemberéig — tudomásunk szerint — egyedül gróf Széchenyi István vezetett naplót. Ez a — bizton mondhatjuk — mind emberi dokumentumként, mind irodalmi alkotásként egyedülálló mű egyike a forradalom legbecsesebb forrásainak; pld. a Batthyány-kormány minisztertanácsi üléseiről ezek a szaggatott Széchenyi kedélyének hullámzását jelző bejegyzések szinte több adatot hordoznak, mint az egyébként csak töredékesen fennmaradt minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Szemere Bertalan, a Batthyány-kormány belügyminisztere és a második felelős minisztérium miniszterelnöke és belügyminisztere 1830-ban, Kazinczy Ferenc biztatására kezdett naplót írni, s folytatta azt egészen 1848. április 12-14-ig, a Batthyány-kormány egészének Pestre érkezéséig. „Amit beleírtam — mondta jóbarátjának, Csengery Antalnak —, mind igaz, soha nem hazudtam. Mindenkor a pillanat melegében írtam, amit írtam. De nem is olvasta soha senki. Ha valami benső tökélyre vergődhettem, ennek köszönhetem." (Érdekes eltérés ez Széchenyitől, akinek naplójegyzeteiről kortársai nemcsak tudtak, hanem a legnagyobb magyar néha fel is olvasott belőlük azoknak, akikről írt.) Sajnos Szemerének ez a „lélektani tükre" elveszett; valószínűleg Buda várának 1849. május 21-i visszafoglalása alkalmával esett a várat feldúló honvédek áldozatául. Az immáron emigráns Szemere csak 1849. augusztus 24-én, a magyar határ átlépésekor kezdett újabb diárium írásába, s folytatta azt egészen 1862 januárjáig. Ezt a naplót már 1869-ben megjelentette Ráth Mór, újrakiadása még várat magára. A második magyar minisztérium tagjai közül Csány László, még mint teljhatalmú országos biztos, 1849 január elején, Budapest feladása előtt kezdte el megírni „mulatságból történetét ... a vészteljes 9 holnapoknak". Nem tudni, hogy ebből az érdekes, kortársi emlékiratból mikor lett napló; Csány 1849. augusztus 11-én már azon sajnálkozott „hogy az utóbbi napok eseményéről nem vitt naplót". Szemere megkérdezte tőle: „Tehát az előbbiekről vittél." „Mégpedig kommentárokkal!" — válaszolta Szemerének Csány. Sajnos, ez a napló is lappang; lehet, hogy Csány elveszett periratai közé került.