Századok – 1994
Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078
1092 PRITZ PÁL vény csak magyar állampolgárok alkalmazását engedélyezte. És így foglaltak állást annak ellenére is, hogy a párizsi követség jelentése alapján világos volt: a francia javaslat nem jelent diszkriminációt, mert „a háború óta sem a görög sem a román, sem a cseh, szóval egyetlen egy nemzet katedrájának betöltője sem idegen állampolgár".2 3 A húszas évek első felében nem sikerült a Helsinkibe tervezett kiküldetéseket sem megvalósítani. Jungerth Mihály tallini ügyvivő — akit a magyar kormány a finn fővárosba is akkreditált — 1925. február 25-i jelentésében az ilyen irányú tárgyalásainak eredményéről számolt be, és ez azt mutatta, hogy még mindig csak az elvek, illetve a gyakorlati megvalósításhoz vezető utak és módok mérlegelésénél tartottak. Ellenben — ugyancsak Jungerth Mihály nevéhez fűződőén — tartalmas kapcsolatok formálódtak az észt-magyar relációban. Észtország sok évszázados elnyomás után, a cári Oroszország bukásával nyerte vissza 1918-ban állami függetlenségét, ezért természetes, hogy saját nemzeti kulturális intézményeinek kiépítésében nem nélkülözhette a külföld segítségét. Az ország gazdasági-társadalmi-kulturális viszonyaira a német és az orosz szomszédság (malom) nyomta rá a bélyegét, így érthető, hogy — például — a tartui (dorpáti) egyetemen az észt tanárok mellett németek, oroszok és persze az északi népek fiai, finnek és svédek is tanítottak. Ezen túl azonban az észtek azt szerették volna, ha Magyarországról is érkeznek tanárok. Már 1921-ben diplomáciai úton kérdést intéztek a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, hogy hajlandó-e a tartui egyetem katedráira magyar egyetemi tanárokat kiküldeni. Itt tehát szó sem volt semmiféle állampolgársági megszorításról, a külföldi tanárok a belföldiekkel teljesen azonos jogviszonyban álltak a tartui egyetemmel. A kultuszkormányzat az egyes magyar egyetemek tanácsaihoz fordult javaslatokért, a szépen induló akció azonban elakadt a pénzügyminisztérium merev álláspontján. A jelentkező tanárok ugyanis azt firtatták joggal, milyen biztosítékot kapnak arra, hogy 5-10 éves észtországi szolgálat után hazatérve állásukat elfoglalhatják. A pénzügyi tárca illetékesei nemhogy semmiféle garanciát nem akartak adni, hanem kifejezetten leszögezték: „az állami alkalmazottak létszámának folyamatban lévő, illetőleg esetleg a jövőben még szükségessé váló további apasztása és a megfelelő állásoknak csökkentése folytán a szóbanlevő tanároknak megfelelő elhelyezése előreláthatólag nagy nehézségbe ütköznék". Hiába írta 1923 áprilisában a tallini ügyvivő, hogy e terv révén „nemcsak egynéhány magyar tudós elhelyezéséről történik gondoskodás, hanem a magyar kultúrának és a nemzeti gondolatnak oly utat építünk a külföldre, melyet ellenségeink aligha lesznek képesek egyhamar eltorlaszolni", a pénzügyi kormányzat a maga szűk szempontjain — amelyek természetesen nem puszta kötözködésből, hanem a zilált gazdaság számára elviselhetetlen terhet jelentő túlnépesedett közszolgálati létszám valóban elengedhetetlen csökkentéséből fakadtak — nem volt hajlandó túllépni. A pénzügyminisztérium elutasítása a kultuszkormányzat levelére volt válasz, ezért a Külügyminisztérium 1923 november derekán maga is kísérletet tett a rendezésre. „Az észt kormány meghívása, mely az észt nép körében spontán megnyilvánuló magyarbarátság eredménye, és (az) észt-magyar faji összetartozandóság érzetének ébrentartására legalkalmasabb eszköz, igen nagy kulturális és külpolitikai jelentőséggel bír, mert alkalmat nyújt arra, hogy a tudomány útján a magyar mentalitás